A Csömöri úttól a Filatori gátig - Budapesti Negyed 66. (2009. tél)
I. "Budapesti emlék" Válogatás Karinthy Frigyes írásaiból
nagyon hosszú és hórihorgas lett, és a hosszú haját lenyírták. A Jóska halvány, kicsit savanyú képű fiú lett, és úgy emlékszem, keveset beszélt, mikor utoljára láttam. Amikor utoljára láttam a Jóskát, durva, szürkekék ruha volt rajta, és én elfelejtettem megnézni, jól begombolták-e a kabátját. Kicsit előrehajtotta a fejét, mert a hátán nehéz zsák volt. Nem szólhattam hozzá, és nem kérdezhettem meg, mit üzen neked, mert sokadmagával volt, és a kezében görcsösen szorongatott egy szíjat. A Jóska így ment - akkor még meleg volt, de sokat, végtelen sokat mentek, és később szelek jöttek a hegyek mögül. Végtelen hosszú, kopár mezőkön mentek keresztül, azután kanyargós utakon hágtak fel a sziklás hegyekre. A Jóska lába elfáradt, és a torka kiszáradt. Estére jeges szél fújt, és fekete lett a világ - de egyszerre, mintha hajnalodnék, piros sáv bukkant fel az ég peremén, a kőhegyek mögött: vörösen lángolni kezdett a láthatár. A határfaluk égnek - mondotta egy kemény hang, és ők mentek tovább. Meredek sziklafalak közt vezetett az út - az út végén egyetlen tűzoszlop világít. Komoran, dobogó léptekkel vonultak át égő faluk utcáin - kétoldalt füstölgő romok recsegtek. A Jóska nehezen járt és megbotlott egyszer- mikor lenézett, két szétvetett emberi kart látott a lába alatt, és valami puhába lépett... Hajnalban túl voltak a határon, akkor megálltak. Lovasok vágtattak előttük, integettek és kiabáltak. Messziről tompán mennydörgött. Rövid, gyors szavak futkároztak körül - lassan nyomultak előre, és hátuk mögött zengeni, bömbölni kezdett egy rettenetes zenekar. Lefeküdtek a hideg sárba, és feszülten figyeltek. Aztán pattogni kezdett valami, mint a kukorica - a Jóska nézett és csodálkozott: aztán egy parasztfiú, aki mellette feküdt, nagyot ordított, és mikor odafordult, látta, hogy a fél feje hiányzik. Akkor nem csodálkozott tovább a Jóska, csak az arca rángatózott még egy darabig. Később hideg lett, hó szállingózott, és ők dideregtek. Mély lyukakat ástak maguknak - és ezekben éltek hetekig. Aztán felkeltek, mentek előre, megint lefeküdtek, elásták magukat, és vártak. Aztán hozzászokott a Jóska szeme az égő falukhoz, és a füle úgy megszokta a folytonos dörgést, mintha ez a természet örök hangja volna, és mintha soha nem lett volna feje fölött más, mint az elborult, hideg felhőharang, és mintha ő mindig is itt élt volna, a fagyott földű gödörben, ahol emberi tetemek feküsznek, és fölöttük a csóka kering. Aztán nem tudom, mi lett. Egy napon talán odajött ahhoz az árokhoz, ahol ő feküdt, egy aranysujtásos lovas, és megkérdezte, kinek volna bátorsága bemenni abba az erdőbe. És talán felálltak néhányan, és a Jóska is köztük volt - és hideg éjben, hóviharban mentek az erdő felé, ahol kísértetiesen susogtak a fák. Elérték az erdőt, és feltűzött szuronnyal 457
