A Csömöri úttól a Filatori gátig - Budapesti Negyed 66. (2009. tél)

I. "Budapesti emlék" Válogatás Karinthy Frigyes írásaiból

légy se ugrált sokat, vigyorgott, és leszédült a tenyerembe, ide. Hát nem látod, hogy esik a hó? Hiszen ez utálatos lehet, mikor azon a vékony szügye- den lecsurog.

Gyű te, gyű, mondta a kocsis, és a ló nyiszegve nekifeszült. Poroszkálni kezdett, de én makacskodtam, futni kezdtem a ló mellett, és beszéltem neki tovább. Ugyan, ugyan, te is futsz már. Valami csokrot, nagy csokrot cipelsz a Színházhoz, mert premier lesz, a Színésznő játszik. Ugyan, ugyan. Attól a pár ostorütéstől futsz úgy, nem szégyelled magad? Mit harmoniká- zol ezzel a sípoló tüdővel? Mit tremolázol ezen a négy vékony, patás pálcán. No, ugyan, no, feküdj már le szépen! Hó, te, hó!

A ló meredten, dülledve futott. Gyű, te, gyű, mondták neki, verték, jobban akart futni nálam. Hó, te, hó, mondtam, ostoba, ostoba állat. Elébe léptem, gáncsot vetettem neki, térdre bukott, aztán nyihogva kinyúlt a földön. Köréje álltak, nem akart megnyugodni, folyton rugdalt még. Birkóztam vele, és hempergőztem a földön: dühömben sírtam, hogy nem akarja abbahagyni, végre benyomtam öklömet a torkába, akkor elcsöndesedett.

Otthagytam a tömeget, és lassan, nyugodtan végigsétáltam a boulevard- on. Köd ereszkedett, és az ívlámpák úgy égtek a ködben, mint fénylő gombolyagok: belül, koponyám túlsó falán halványan reszketett ez a fény. Fél hét volt, unatkoztam, és kíváncsian kukkantottam be a kapuk alá. Egy sárga és didergő filozopter meglátott, arcomba nézett és megismert: - egy ideig sompolygott is utánam, és motyogott valamit, csokorról, valami árokról, a színházról, de nem fordultam meg, untatott. Befordultam egy mellékutcába, a kocsmába leültem. Verekedés lett, részegek kést mártogattak egymás testébe. Közbeléptem, és rendre intettem a leghangosabbat, vállára tettem a kezem (emberrel ritkán vitatkozom, ők már rég nem értenek engem), és határozottan szóltam: elég. Csöndet akarok, esik a hó.

Hideg pászmákban fény hullott a körúti kávéház ablakaiból. Lehajoltam, és ennél a fénynél vizsgáltam a havat: két centiméternyit emelkedett. Szép, puha, ondulózus takaró volt most már, sűrűbben libegtek a pihék, és puhábban tűntek el a takaróban. Megelégedetten bólintottam és visszaléptem: egy öreg ember jött szembe, valami bankárféle volt, s szuszogva, de gőgösen és kidugott hassal fújtatott. Ujjnyi aranylánc a hasán, a szemei kicsik és kocsonyásak a vénségtől. Ekszertokot vitt, és vastag szája a Színésznő nevét pöfögte. Háromszor is kellett intenem, míg észrevett. Megállt, és hülyén nézett rám.- Mit akar? - kérdezte.

— Semmit - mondtam, és levertem cigarettám széléről a havat. - Esik a hó. Menjen haza, és feküdjék le.

444