A Csömöri úttól a Filatori gátig - Budapesti Negyed 66. (2009. tél)
I. "Budapesti emlék" Válogatás Karinthy Frigyes írásaiból
körüljárni, közben elmondani a Pakots József által e célra írt és pályadíjat nyert „Ó mily egyedül vagyok” kezdetű monológot. Ezután a szálloda libé- riás szolgája két csinos, faragványokkal díszített fatörzset nyújtott át nekem, melyeket addig kellett dörzsölnöm, míg meggyűlnak, ez volt a legnehezebb, mert sokszor már előbb meggyúltak. Póketetés és más apróságok fejezték be a hivatalos órákat. Ezért a munkáért járt nekem a szállodában egy csinosan berendezett szoba, koszt, fűtés, világítás stb. Eleinte megvoltam elégedve, de később, mikor nagyobb lett a forgalom, mindenfélét követeltek tőlem, körülszaladgáljak, furcsa hangokat mondva közben, és az égő fatörzsekkel dobáljak, melyeket szájammal kellé elkapnom. Vadembert is kellett adnom, ebbe nehezen tudtam belejönni. A prospektus szerint mindenkinek, aki a belépőjegyet befizette, joga volt engem megtapogatni: ezek aztán emléktárgyakat vágtak ki a ruhámból, és ősz, bozontos szakállam fürtökre tépdesték. Januárban állt be a válság. A társulatnak ugyanis ebben az időben oly jól ment már, hogy általános irigységet keltett mindenütt. E hónap elején azután vakmerő konkurrencia támadt fel ellenünk: a szomszédos Szúnyog-szigeten ellen-Robinsont léptettek fel, klerikális programmal. Az új Robinson bejárta a vidéket, és mindenféle újításokat ígért: - friss szigetet, olajjal szagtalanított barlangot, rendes személyzetet vademberekben és egyebekben és tisztességes svéd dörzsölő-fadarabokat. „Robinson és Vidéke” címen lapot indítottunk, melyet az Első Magyar Leszámítoló Robinson támogatott, s melynek szerkesztésével engem bíztak meg. Az érdeklődés óriási tömegeket csalt szigetünkre. Terjeszteni kellett a fürdővendégek részére szánt telepet: - a számomra bekerített térséget mindennap szőkébbre kellett összehúzni. Egy napon az „O mily szörnyű az egyedüllét” című monológot sem tudtam már rendesen elmondani, mert oly kicsi volt már a hely a korlátokon belül, hogy gesztikulálás közben folytonosan beleütöttem a kezem a zsúfoltan szorongó tömeg orraiba, és több szemet kivertem. E napon elkeseredve mentem fel az igazgatóhoz.- így nem mehet tovább - mondtam -, hiszen nem tudom már kinyújtani a lábaimat. És ez a folytonos lárma, ez a rettenetes sok ember tönkretesz. Állandó ideglázban élek, nem bírom ki így. Egy percig, egy percig akarok csak egyedül lenni, egyedül... ól... egyedül... És sírtam. Az igazgató savanyúan vonogatta a vállait.- Micsináljak magával? Igaz, mit tehetett, fájó szívvel furakodtam vissza a tömegen keresztül robinsonságom sivár tanyájára - de már későn volt. A barlang körül egyáltalán nem lehetett már helyről szó. Ki akartam dugni fejemet, a sokaság feje 562
