A Csömöri úttól a Filatori gátig - Budapesti Negyed 66. (2009. tél)
I. "Budapesti emlék" Válogatás Karinthy Frigyes írásaiból
valahol csontjaim és húsom között. Féltem és idegenkedtem magamtól. Nem szerettem nézni az izmaimat: oly fenyegetően duzzadtak s vonaglottak a síkos bőr alatt. Mint megfeszült íjat és túltelített leydeni palackot: úgy hordtam magamat - kellemetlen és viszolygó érzéssel, elfordítva a szemem. Mikor a városba visszakerültem, ősz volt. Falvakból és tavak mellől visszatértek az emberek, az utcák bizseregtek, szikráztak a ruhák. Délután erősen kisütött a nap, kabátomat felküldtem, és sétáltam én is. Untam magam, és ez oly jó volt, oly csöndes. A bástya mögé kerültem le, a folyó túlsó partján. Eszembe jutott egy írás, melyben apámról olvastam. Akkor, a népek csatája előtti napon, amaz eszeveszett s végső robbanás előtt: apám itt e bástyafal megett sétált úgy, mint én, csöndes és megbékélt szívvel. Feljegyezték, hogy vörös volt az ég, alkonyodott, s hogy apám a bástya túlsó végére érve megfordult, s percekig nézett szembe a lemenő nappal. Hat óra volt. Megfordultam, mosolyognom kellett. A bástya mögött vérvörös volt az ég, s kemény körvonalakban váltak el a szögletekbe futó kövek. Az egyik kövön egy asszony állt, és tipegve, aggodalmasan nézett maga elé. Talán félméternyi magasság lehetett, amin le akart jutni. Tanácstalanul nézett körül. Néhány perc múlva vettem észre. Odamentem, és a kezemet nyújtottam. Fogja meg, mondtam. Megfogta és leugrott a kőről. Kérte, hogy kísérjem végig a lépcsőkön, és míg kísértem, beszélt. Férjéről beszélt nekem és valami hosszú, uszályos ruháról, amin sötétsárga szalag húzódik végig, s melynek uszálya a lépcsőkön oly szépen folyik le, mint egy hullám. Tubarózsáról is beszélt, úgy értettem, hogy a tubarózsának az uszály végén kell lenni s a szoknya körül. Erről beszélt sokat, s hogy a tubarózsából most már parfümöt is csinálnak. A lépcső végén megállt, nyugodtan mosolygott, s megint zavarba jött. Ránéztem, s fáradtan vártam.-A cipőm — mondta-, a cipőcsokrom kioldozott megint... borzasztó... Egy lépcsővel álltam feljebb. Lehajoltam, és ő föltette lábát arra a lépcsőre. A csokornak két kioldozott végét fogtam meg, s össze akartam hurkolni. De nem ment: nagyon lent volt a cipő két utolsó gombja, s a szoknyát nem hajtotta vissza eléggé. Egy percig babráltam ezzel.- Nem megy... - hallottam idegesen és türelmetlenül, magasan a fejem fölött... - Hagyja, kérem... Lejjebb kellene... Egy kicsit lejjebb hajoltam. A vér arcomba futott, s felszaladt homlokomon. Csigolyám megroppant. Mi ez, mondtam, s egy kicsit összeszorítottam a fogam. Most majdnem a gombig tudtam húzni a csokrot. Már majdnem összekötöttem, de éreztem, hogy a másik vége ki akar csúszni ujjaim közül. 441
