Utazás Karinthyából Epepébe II. - Budapesti Negyed 65. (2009. ősz)

A realizmustól az elképzelt városig: Epepe - Viniczay Zsuzsanna: Az újra-(nem)-olvasás hagyománya: Epepe

portot, szerkesztene folyóiratot: „Elvállal­nám, nem a hatalomért, amit utálok, alatta lenni is, gyakorolni is, de ezért a kontinui­tásért. Ahogy egy királyi dinasztiába bele­tartoznak a gyengébb fejek, a kis Lipótok, Rudolfok is, ha más érdemük nincs, csak az, hogy átörökítik a Habsburgságot - így kéne átörökíteni-vinni tovább nem is a ma­gyar irodalmat, csupán a magyar írást. A nyelvtant. Mert ha egy nemzedék kiesik, magva szakad az egésznek.”121 Ez volna Karinthy Ferenc szerepe az irodalomtörté­netben s a családban is? A Kabdebó Lóránttal folytatott beszél­getés során említi meg Karinthy Ferenc mint érdekességet, hogy a Don Juan éjsza­kája 1943-ban a keresztnév részleges eltit­kolásával jelent meg. „Azért éreztem, hogy nem minden stimmel, mert a kötet bordá­ján csak az volt: Karinthy: Don Juan éjszaka- ja." A Napló megjelenése változtathatott ugyan a Karinthy Ferenc-képen, ám művei­nek recepcióján kevésbé. A Napló éles el­lentétbe állítja a köz-(életi) embert, a ter­mékeny és sikeres írót, az élet (legalábbis a kádárizmus) királyát a Naplóban kirajzoló­dó, szorongó, magányos, ördöggörcstől ret­tegő alakkal. (Jelen írás is szembesült a problémával, hogy Karinthy Ferenc eseté­ben nem alkalmazható a szokásos, vezeték­néven történő említés, hiszen „a Karinthy” nem ő. A képernyőn „Karinthy Ferenc” he­lyett rendszeresen „Karinthy ferenc” jele­nik meg. Nem is állunk olyan távol „Karin­thy fegyenc”-től sem.123 121 Karinthy Ferenc, 1993.1. k. 1967-1969. 402. old. (1969.05.15.) 122 Karinthy Ferenc: Sorsfordító pillanatok. Beszélgetés Kabdebó Lóránttal. In: Uő.: Staféta. Mint láttuk, az Epepe Karinthy Ferenc írásainak sorában kitüntetett helyet foglal el, mint a realista-metonimikus írással való szakítás, pontosabban: ez írásmód határai­nak tágítási kísérlete. Megállapíthattuk, hogy a szöveg „Epepeként” viselkedvén, részben kivonja magát a metonimikus olva­sás kérdéshorizontjából. Továbbá lehetővé teszi, hogy a szerző más írásait is ebből az irányból vegyük szemügyre. Ezt tettük Ka­rinthy Ferenc „mágikus realizmus”-ának vizsgálatában (Marich Géza utolsó kaland­ja), amikor is kiderült, a nyolcvanas évek kísérlete (az „élet” „mítosszal” való gazda­gítása) az elbeszélés mikéntjét nem érint­ve, nem teszi kérdésessé a referenciális pa­radigma mentén történő értelmezés rele­vanciáját. Tehát azt is láthattuk, hogy az Epepe ilyenként szinte egyedülálló az élet­műben, mintegy a szerző intencióinak, meggyőződéseinek ellentmondva: a törté­net szintjén eszközszerűségként definiált nyelv az elbeszélésben, a nyelv megszün- tetvemegőrzött „epepe”-játékában a jelen­tések (és jelek) rögzíthetetlenségének ta­pasztalata felé mutat. A mai irodalomértésben Karinthy Fe­renc az újra-nem-olvasott referenciális (írás)paradigma képviselőjeként jelenik meg. Miért nem lett Karinthy Ferenc nagy író? Vagy: miért nem nagy író mégsem? - vetődik fel az Ordöggörcs dialógusában a kérdés. Ott a kérdésfeltevés és a válasz is egyértelműen történeti-biográfiai-pszicho- lógiai irányultságú: a hiány a kommuniz­Magvető, Budapest, 1991. 123 Karinthy Ferenc: A titkárnő. In: Karinthy Ferenc, 1983. 45. old. 424 i

Next

/
Thumbnails
Contents