Utazás Karinthyából Epepébe I. - Budapesti Negyed 64. (2009. nyár)
A református kollégiumtól Ferencvárosig - Lugosi András: Cipőcsokor – avagy az asszimiláció rejtélyes szálai
nos id. Karinthi József és Engel Karolina hasonló nevű fiával. Hiába azonban ez a hármas tagolás, a Cipőcsokor zárómondatai alaposan összezavarnak mintaolvasót és nem mintaolvasót egyaránt. „Csigolyám még egyet roppant, siket és pattanó hangot adott. Még hallottam a távolodó dobokat peregni. A vér szájamon buggyant ki először. Lassan eresztettem cl fejem, és odafektettem a kőre. így halt ki családom.”16 A mintaszerző tehát egy olyan elbeszélői stratégiát valósít meg, ahol az elbeszélő még a saját halálát is elbeszélheti. De fel kell tennünk a kérdést, hogy nem a bolondját járatja-e velünk Karinthy. Hogyan beszélhetné el valaki a saját halálát? S a gondolatmenetnek ezen a pontján mutatkozik meg igazán Eco hármas fogalmi distinkciójának haszna. Amíg úgy olvassuk a szöveget, hogy itt az empirikus szerző Karinthy Frigyes beszéli el saját halálát és családja kihalását, addig feloldhatatlan anomáliák hosszú sorával kell szembenéznünk, a megoldás minden reménye nélkül. Persze kiindulhatunk abból a felettébb abszurd, de nem teljesen lehetetlen feltevésből, hogy az elbeszélő a vele megtörtént, feljegyzésre méltó dolgokat egyes szám első szentélyű mondatokban fogalmazta meg, és amíg tehette, lejegyezte őket. De mivel a halálát is feljegyzésre méltónak ítélte, ezért lehet, hogy felbérelt valakit, akinek tollba mondhatott. Ráadásul ez az elbeszélő abból a szempontból is nagyon előrelátó volt, hogy egyből múlt időt használt, mert nyilván belátta, mire elbeszélése eljut az olvasóhoz, addigra a vele történtek, beleértve a saját 16 Karinthy Frigyes, 2001. 21. old. halálát is, múlt idővé válnak. De azt nem mondhatta tollba, hogy „így halt ki családom”. Olyasmit mondhatott volna, hogy én vagyok-voltam családom utolsó sarja, velem a családom is kihal-kihalt stb. De az „így halt ki családom”, pláne külön bekezdésben csak valaki mástól származhat, olyasvalakitől, aki térben és időben is kívül áll a narrátor elbeszélésén. Feltevésünk tehát egyértelműen ahhoz a megállapításhoz vezetett bennünket, miszerint a narrátor szövegéhez valaki hozzáírt még egy egymondatos bekezdést. De akkor miért van ez a mondat is egyes szám első személyben? Talán megtévesztésül? Erre engedhet következtetni Umberto Eco egyik fontos megjegyzése is: „Ki a mintaszerző ebben a szövegszövevényben? Akárki is az: a mintaszerző az a hang vagy stratégia, amely úgy összekeveri a különböző vélt empirikus szerzőket, hogy a mintaolvasó óhatatlanul beleszédül ebbe a szemfényvesztésbe.”17 Mihelyt azonban fogalmilag megkülönböztetjük egymástól az irodalomelméleti szempontból szinte csak a szövegen kívül létező empirikus szerzőt és a csak az irodalmi fikció keretei között létező elbeszélőt, akinek a mintaszerző által követett elbeszélői stratégia következtében arra is lehetősége nyílik, hogy elbeszélje saját halálát, az anomália rögtön megszűnik. Most már csak az a kérdés, hogy' milyen szándék vezérli azt a mintaszerzőt, aki ilyen elbeszélői stratégiát követ. Mivel az én tanulmányom mintaszerzője által követett elbeszélői stratégia egy olyan történeti értekezés létrehozására irányul, amelynek tárgya a Karinthy Frigyes 17 Eco I. m. 34. old. 53
