Utazás Karinthyából Epepébe I. - Budapesti Negyed 64. (2009. nyár)
A református kollégiumtól Ferencvárosig - Lugosi András: Cipőcsokor – avagy az asszimiláció rejtélyes szálai
ménytől az emlékek papírra vetéséig eltelt idő rövidsége a hitelesség illúziójával ruházza fel. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy nemcsak az emlékezet konstruált, hanem már maga az észlelet is. A megtántoro- dott Karinthyról szóló elbeszélés, akit aztán elkap a londiner, ugyanúgy a hiányzó részleteknek az ismertek alapján való kiegészítésén alapszik - hiszen Gábor ebben a pillanatban nem volt jelen még a szobában —, mint ahogy Kosztolányiné is a Cipőcsokor című novella ismeretében lehetett hajlamos belehallani a szemtanúk beszámolóiba a cipőkötés közben meghalt Karinthy történetét. A Karinthy Gábor-féle történet azonban csak azt zárja ki, hogy apja a cipőfűző megkötése közben támadt rosszullét miatt a földre esett volna, azt azonban nem, hogy cipőkötés közben lett rosszul. Ezzel szemben az itt idézett irodalmi és emlékezeti fikciók között van egy sokkal lényegesebb különbség. A siófoki történetben feltehetőleg saját cipőfűzőjének megkötése közben vagy közvetlenül utána érte az írót a halál, míg a novellában egy asszony cipőcsokrának megkötésébe törik bele a hős bicskája, vagy ha úgy tetszik, roppan bele a gerince. Persze özv. Kosztolányiné nem felejti el megemlíteni azt a veszekedést, amely az író és felesége között aznap az ebédnél zajlott. Ily módon Karinthy Frigyes halálának Harmos Ilona általi elbeszéléséből sem hiányzik a végzetet megtestesítő nő alakja. Magának Böhm Arankának férje halála miatt érzett bűntudatáról tudósít Kulcsár István pszichiáter közlése nyomán Cini egyik naplóbejegyzése is. „A minap este, épp meleget vacsoráztam, síri hang hívott fel. Dr. Kulcsár István. Ez pszichiáter volt Pesten, az ősidőkben, sejtelmem se róla, hogy még él [...] ő is megírja emlékeit, s el akar mondani egy esetet, ehhez kéri jóváhagyásomat. Anyám, akit szintén analizált és hipnotizált, s tán egyebet is tett vele, egy napon zokogva kereste föl: megölte Fricit, a férjét. Összevesztek, úgymond, ő lehúzta papucsát, s elfeledkezvén apám agyműtétéről, fejbe verte, így gyilkolta meg. Ezt neki bevallotta, s ő erről máig hallgatott. [...] Két eset lehetséges szerintem. Vagy ez a vén ördög találta ki az egészet, hogy érdekessé tegye magát. Vagy csak így emlékszik rá visszavetítve a múltba. Más valami is lehetséges. Anyámnak kétségkívül bűntudata volt. Apám hipertóniás, agyvérzésre amúgy is hajlamos ember, s tudom, a Szcl/emidézésben némi költői szabadsággal meg is írtam, azon a napon az ebédnél borzalmasan összevesztek, szokás szerint. Anyám súlyos mániás depresszív alkat volt, hajlott a fantazmagóriákra. Lehet, hogy a veszekedés miatti önvád fordult át zaklatott agyában ezzé a papucs-históriává.”6 6 Karinthy Ferenc: Napló. Littoria, Budapest, 1993. 3. k. 251-252. old. (1984. szeptember 20.) A továbbiakban: Karinthy Ferenc, 1993. 44
