Utazás Karinthyából Epepébe I. - Budapesti Negyed 64. (2009. nyár)
"ifjúság, szerelem" - Eisemann György: Steinmann
lektált e nyelv befogadásában, azaz színre vitele által kiváltott érzékelésében. így az abszurditás teóriáját és esztétikai gyakorlatát illető legnagyobb dilemma az abszurd észlelésének módjában rejlik, hiszen lényege szerint - saját nyelvén belül - az abszurd, mint olyan, nem mutatkozhat meg. Valamint amennyiben az abszurditás az olvasás (befogadás) nyelvére is kiterjedne, éppúgy érzékelhetetlenné válna, vagyis eltűnne: megszűnne az lenni, ami lenne. Első közelítésben látszólag felhozható itt az irónia logikája: a „végtelen tagadás”, a lezáratlan reflexiók sorozatának képlete. Vagyis ahogy az irónia távolodik el az időben jelentései előzetességétől, úgy az abszurd alakzatai is egymásutánjukban érvényesülnének a narrátori-olvasói metapozíciók sorozatos bekebelezése-feloldása nyomán. Csakhogy ez a jelentésképzés temporalitá- sának egyik esete lenne, mely éppen az abszurd lényegét - a jelen idő abszolutizálását — tagadná, vagyis fogalmi és poétikai ellentmondást, megvalósíthatatlan művészi gyakorlatot jelentene. Hogy tehát a befogadónak nyelvi metahelyzetben kell lennie ahhoz, hogy egy megformált nyelv abszurditását érzékelje, az akár az abszurditás ellentmondásos esztétikájának kritikájaként- e kritika talán első érveként - is felfogható.15 Az abszurd ugyanis ezek szerint (intenciója ellenére) nem egy egész világot, hanem csak egy olvasott szöveget hatna át- befogadásának a lehetősége maga tagadja ontológiai általánosíthatóságát. is Ezzel részben összehangozhat a szöveg irodalomtudományi paródiaként olvasása. Vö. Timár Borbála: A jeles és szekundáns dolgozatok hallatlan Ajó tanuló felel narrátora, láttuk, eggyé olvad témája horizontjával, de éppen ezzel figyelmezteti olvasóját a befogadói horizont kívüliségére. Vagyis az abszurdnak tekinthető helyzet — az iskolai hatalom és a totális-félelmetes rend zárt törvényeinek jö- vőtlen állandósága - nem válik a külvilág „modelljévé”. Nem az Iskola a határon típusú, nem a Musiltól Goldingig húzódó, a kamaszkort a létezés mintája-vagy fordítva- formáló tükröztetésekröl van szó. Hanem az abszurdot felvillantó és azt állandóan meghaladó távlatról, mégpedig annak kulturalitásba oldódásáról, ekként megvalósuló értelmezéséről, azaz egy értelemadó folyamat fölényéről. így nem az abszurd szünteti meg a jelentések temporalitását, hanem fordítva: az értelmadás időisége oldja szét az abszurd önkényét. Ez itt az „iskola” és az „élet” kapcsolatának kulturális dinamikája. De ezen temporalitás, láttuk, tán paradox módon, részlegesen éppen a modernizációnak, pontosabban egy bizonyos történelmi alakulásának ellenszegülő attitűd velejárója a szövegben. Az ellenszegülés azt a folyamatot illeti, mellyel az iskola mintája társadalmi sablonná válik, és magán túl terjeszkedik. Amennyiben ugyanis az Osztály rendje „modellt” képezve válna véglegessé, átjárná és meghódítaná egy társadalom kultúráját, akkor olyan totális hierarchiát teremtene és jelölne, amilyen a késő modern diktatúrákban az 1920-30-as években létrejött. De amennyiben az önmagától tábájú bombasztjai. Az irodalmi kultusz mint laikus olvasásmód; az irodalomtudomány paródiája a Tanár úr /rétemben. Iskolakultúra, 2004/8.78-80. old. 1 158
