Házak, lakások, emberek - Budapesti Negyed 63. (2009. tavasz)

Eszmék és látásmód - Vas István: Nehéz szerelem

lopok görögösek voltak, persze olyasféleképpen, ahogy a karosszékeink ro- kokó-karosszékek. Mert míg a görögök megelégedtek egy-két stilizált sző- lőlevéldísszel, ezeket a zöld oszlopokat arany szőlőindák, kacsok és fürtök pontos és élethű sokasága borította. Az oszlopfőkről akantusz-levelek helyett három-három tragikus álarc aranylott alá. Az oszlopokat, valamint a fal és mennyezet stukkódíszeit egy keresett, azaz kereső szobrász alkotta. A bronzfaun, a fehér meztelen úrinő a fekete oszlop tetején, és főleg a hal- farkú lámpaasszony természetesen jól érezte magát ebben a környezetben. De azért ez a lakás még a Lipótvárosban sem volt mindennapi. Bár azt hiszem, az oszlopokra tekintve, kevesen érezték azt a zöld undort, amit én, sőt az első meghökkenés után tetszhetett is a családnak és a látogatóknak, de saját lakásukban nemigen alkalmaztak volna ilyen díszeket.

Kétségkívül, itt egy társadalmi réteg ízléstelensége egyéni ízléstelenséggel párosult. Ezt azért is viseltem el olyan nehezen, mivel már sehogyan sem tudtam együtt érezni azokkal a kilátásokkal és igényekkel, amelyek a családot e különös lakberendezés felé vonzották. Sőt éppen a költözés éreztette velem a legkönyörtelenebbül, hogy mindettől elszakadni készülök. Nem mintha azelőtt is nem helyezkedtem volna szembe elég tudatosan a család világával. De akkor még, a kamaszkori szerelmes séták, zűrzavaros vallomások után jólesett, hogy otthon — mert ekkor még otthonnak éreztem - gyerekké süllyedtem vissza. S amikor munkások közé kezdtem járni, és első ízben éreztem azt a kételkedő kötelezettséget, amit számomra a szocializmus jelentett, még nem volt terhemre a szőnyegek és a fölösleges bútorok polgári biztonsága. Szürrealista próbálkozásaimat már a modern mesterek elé terjesztettem, de nem árultam el nekik, hogy a régi lakás sötét és meghitt mágiája némileg függetlenít engem ezektől a költői játékoktól.

Ez a meghitt mágia megszűnt, mihelyt az új lakásba költöztünk. A legrégibb bútorok, a komoly zongora, a vidám ingaóra, a súlyos ebédlőasztal - bár körűié kidobták a szakadt szalmafonatú székeket, s helyükre ravasz, kényelmetlen támlájú új székek kerültek-, sőt a kredenc is (mert pohárszéknek mégse mondhatom) hatalmas tükreivel és kis szekrényrészeivel, igyekeztek fenntartani a folytonosságot. De hiába. A lakás új elemei mind elidegenítőén hatottak rám. Holott egy részüket értelmezhettem volna kedvezően is. A nagy üvegajtó tágas és fényes nagyvilágiasságát, a bőségesebb és szabadabb teret a régi túlzsúfoltsággal szemben egyszerűen hidegnek és lakatlannak éreztem. Igaz, hogy ezeket a modern és akkori ízlésem számára kívánatos elemeket a faldíszek és újabb bútorok középpolgári szecessziója a maga stílusához alakította. E személytelen stílus mellett a konjunktúra utolsó éveiben az árnyaltabb művészet is belopódzott a polgári lakásokba. A festészet egyénibb díszítése már gyerekkoromban se hatott rám

228