Házak, lakások, emberek - Budapesti Negyed 63. (2009. tavasz)

Eszmék és látásmód - Márai Sándor: Egy polgár vallomásai

le éltek, idővel minden család kis, eldugott városrészt épített össze magának, apró háztömböt, melyet hivatalosan és a világ előtt csak az utcai homlokzat képviselt. Nem csoda, hogy a ház, melyben szüleim a század elején lakást vettek, ebben a környezetben valóságos felhőkarcolónak számított és hamarosan híre ment az egész megyében. Igazi, szomorú bérház volt, amilyent akkor a fővárosban már ezrével építettek: bérház, partájokkal, rácsos, hosszú „gang” tekergett az emeleteken, mosókonyhával, központi fűtéssel és a melléklépcsőn elhelyezett cselédklozettekkel. Addig ilyesmit nem láttak még a városban. A központi fűtés korszerű újítás volt, de a cselédklozettekről is sokat beszéltek, mert-évszázadokon át, finom tapintattal - senki nem érdeklődött, hol és merre végzik a cselédek dolgukat? Ez a „modern” építész, aki a mi bérházunkat építette, újító volt azon a vidéken, mert művében ilyen határozottan elkülönítette az urak és a cselédek együttélésének szükséghelyeit. Diákkoromban dicsekedtem is azzal, hogy a mi házunkban a cselédek külön klozettre járnak. A valóság az volt, hogy a cselédek, különös szeméremmel és idegenkedéssel, nem látogatták az elkülönített illemhelyeket, s nem is lehet tudni, hová jártak hát? Valószínűleg, ahová régebben, azelőtt is, évszázadokon át, az idők elejétől.

Az építész pancsolhatott kedve szerint, nem kellett takarékoskodni a hellyel, sem az anyaggal. A lépcsőházból lakószoba-méretű előszobába nyílott az ajtó, tükrösszekrény állott itt, a falon hímzett kefetartó lógott és szarvasagancs, s ez a szoba borzongatóan hideg volt télen, mert elfelejtettek fűtőtestet építeni bele; így aztán nem is fűtötték s a vendégek bundái jegesre fagytak a fogason. Tulajdonképpen ez lett volna a „főbejárat”, a lépcsőházból, de itt csak a megbecsült vendégeknek nyitottak ajtót. A cselédek, a családtagok, a szülők is a folyosóról jártak be a lakásba, a konyha mellett nyílott egy kis, üveges ajtó, csengőt sem szereltek ide, kopogtatni kellett a konyhaablakon. A család barátai is erre jártak be a lakásba. A „főbejáratot”, az előszobát az agancsokkal, kétszer-háromszor használtuk csak az esztendőben, apám nevenapján, mega farsangi estéken. Egyszer mint különös kegyet, születésnapi ajándékot kértem anyámtól, hogy egy hétköznapon, teljesen egyedül és csak a magam gyönyörűségére, bevonulhassak a lépcsőházi előszobán át a lakásba.

Az udvar téglaalakú volt, s rendkívüli kiterjedésű. Közepén nagyméretű poroló állott, mint valami többszemélyes akasztófa, s egy kerekeskút, mely villanyerővel hajtotta fel a vizet a lakásokba. A vízvezetéket akkor mégnem ismerték a városban. Minden hajnalban s minden alkonyatkor megjelent a kút mellett a házmester felesége, Dókusné, megindította a kis villanymotort, s addig járatta, amíg a második emeleti eresz alatt elhelyezett biztonsági csőből vékony vízsugár lövelt le az udvarra, jelezve, hogy a legfelső tar211