Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)

1935

Pesti utca

E

ste van és hideg van. A hó gonoszul olvad az aszfalton, csalóka módon jelezve, hogy nem is fagy, pedig a csontig, velőig ható nedvesség védhetetlenül megdermeszti még a lelket is az emberben.

A társaskocsi megállójánál négy házaspár várakozik, meg egy magányos férfi. A kocsi késik. Minden perc legalább ötnek rémlik, s a türelmetlen várakozás végsőkig feszíti az idegeket. A kocsi nem jön. Egyik bizonyára „bedöglött” valahol, s most a szokottnál is hosszabb ideig kell várni a másikra. Mit lehet ilyenkor csinálni?

Veszekedni.

Rövid négy perc alatt mind a négy házaspár halálos gyűlölettel tekint a párjára. Fojtott, dühös szavak repkednek a párás levegőben. Ha tekintetekkel ölni lehetne, már alighanem több halott is heverne az utcasárban. Itt-ott szitkok is hallatszanak. Mindenki fel s alá jár, néhány lépést a megállótól, mint vadállat a ketrecében. De az egymáshoz tartozók nem egy irányba, hanem valamennyien ellenkező irányba robognak, s csak amikor félúton összetalálkoznak, akkor váltanak egy-egy gyilkos rokoni tekintetet. Még néhány perc és hajbakapnak, leteperik és össze-visszaverik egymást. Szerencsére a kocsi feltűnik a szemhatáron. A magányos férfi közben a járdaszélen álldogált egy helyben, és fütyörészett. Fütyörészett, és fölényesen mosolygott a többieken. Neki nem volt kivel veszekednie, ő nem tudta másképp „levezetni” dühét. Most azonban, hogy már valamennyien fenn vannak a kocsiban és megnyugodtak, egyszerre belőle is kijön az elfojtott méreg, és indulatos szavakkal támad a kalauzra. O se bírta ki szó nélkül, a kalauzon tölti ki a haragját. A többiek, akik közben már lecsillapodtak, csodálkozó fölénnyel tekintenek a lármázó úrra.

Hiába-gondolják-, mégiscsak jobb egymás közt elintézni a kikívánkozó indulatokat.

343