Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)

1930

Pesti panoráma

A mi japánjaink - Aranyak a kirakatban - Tanúk - ínségkenyér

H

ol a régi jókedvünk? Az bizony elveszett szőrén-szálán a békével, a hősi halottakkal együtt temették el. Magas földhalom púposodik most fölötte.

De azért maradt belőle egy csipetnyi: a „pesti humor”, melyben van egy adag vackorízű öngúny, egy adag akasztófahumor, meg egy adag ugratás. Nemrégiben tapasztaltuk ezt, mikor nálunk jártak a japáni színészek. Sikerüket annak köszönhették, hogy úgyszólván csak a szemnek játszottak. Mozdulataik erejével, taglejtésük bájával hódították meg a nézőteret.

Maga a nyelv bizony furcsán hatott európai fülünkre. Sipegő szavuk összefolyó egyvelegét hallottuk. Híres orientalisták ültek a nézőtéren, akik annak idején sokat forgatták a japáni nyelvtant, és töredelmesen bevallották, hogy egy kukkot se értenek a szövegből.

Ami nem is csoda. Hiszen a színpadon beszélt szövegnek a közrendű néző - tapasztalat szerint - csak a hetven százalékát érti akkor is, ha anyanyelvén játszanak.

Aztán a japáni a világ legnehezebb nyelve. Aki a közbeszédet tudja, az még nem tudja az írott nyelvet, s aki az írott nyelvet tudja, az még nem tudja az udvariasság nyelvét, mely a másik kettőtől merőben különbözik.

Az egyik japáni előadáson feltűnt nekünk két pesti fiatalember. Komolyan, karba tett kézzel ültek egymás mellett. Minden szóra, amit a színpadról hallottak, füleltek. Olykor tenyerükből tölcsért is formáltak fülük köré.

Amikor előttük egy néző csörgette a színlapot, az egyik udvariasan hozzáfordult:- Bocsánat, csendet kérnék. Nem tudom követni az előadást. Felvonásközökben pedig így beszélgettek:- Értetted?

— Mindent. Bár ez a nő, úgy tetszik, dél-japáni nyelvet beszél.

— Na nem egészen. Alig lehet észrevenni.

A nézők tisztelettel tekintettek erre a két tudós fiatalemberre.

79