Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)

1930

zó. Tanárok, iskolaigazgatók. Matrózruhás fiúcskák, akik már megszokták a sok ünnepséget, s edzetten, fegyelmezetten várakoznak.

A csarnok félemeleti ablakában feltűnnek az angyalszárnyak, az angyalfejek, hosszú, leeresztett szőke hajjal: ők az élőkép szereplői.

Ez a tömeg azonban nem ideges, csodálatosan önmegtagadó, szelíd, lemondó. Semmi szóváltás vagy veszekedés, semmi nézeteltérés. Várják, amíg bevonulnak a bíborosok, az elnökök, s megnyitják az ülést, ahol magyarul, németül, franciául, spanyolul, lengyelül és olaszul fognak szónokolni, rózsafüzéres élőképet látnak, és egy mozdulat-költeményt, melyet ezer gyermek lejt el.

Anyák és leányok. Jó anyák jó leányai. Az ajtónál két öreg nénike, vastag őszikabátban, viharra öltözve.

Hogyan lehetne ingyen bejutni? - kérdezi az egyik. - Nincs pénzünk. Szegény özvegyasszony vagyok, hetvenkilenc éves elmúltam, harminc pengő segélyt kapok a várostól. Máriaremetére zarándokoltam gyalog, azóta dagad a lábam, járni is alig tudok. Állást nem kapok. Azt mondják, öreg vagyok. Itt a húgom is, vöröskeresztes néne. Az negyven pengő segély kap.

Nyomban beengedik őket ingyen.

Künn a sötétedő égen repülőgép kattog. A fényszóró hosszú, ködös-fehér prizmája megvilágítja a Thököly úti templom tornyait, mintegy fölfelé, az égnek, s a tornyok éles körvonalaikkal belefénylenek az augusztusi éjszakába.

A fényszórók derengésében fiatal pap olvassa a breviáriumot. Nem törődik az utca zajával, a gépkocsik tülkölésével, a teherautók zörömbölésével, a hangszórók lármájával, félhangosan mormolja imáját, fejét néha fölvetve, oda, ahova a tornyok világító pillérjei mutatnak: az égnek ...

1930. augusztus 23., szombat, 4. old.

49