Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)
1935
Pesti utca E sztendőről esztendőre, nap nap után egy pár jelent meg minden délben egyik budai sétányon. Finom, magas, karcsú nő mindig fekete ruhában, s komor ünnepélyességéi, előkelő külsejű férfi keménykalapban, botra támaszkodva. A férfi belé- karolt a nőbe. Lassan, aprókat lépegetve sétáltak együtt. A férfi nem tudott egyedül járni. Egy botra s egy női kar támaszára volt szüksége ahhoz, hogy léphessen. Hátgerinc-bénulása lehetett. Az asszony finom, nemes arca év- ről-évre bánatosabb lett, a férfi évről-évre merevebben, lassabban lépegetett. Csak mélységes szánalommal lehetett rájuk tekinteni, reménytelen életükre gondolni. Különösen a szép, egészséges asszony volt sajnálatra méltó nemesen viselt vértanú-sorsában. A környék lakói, a sétálók jól ismerték őt, a nők sokszor megkönnyezték, s titokban szabadulását kívánták. Tíz esztendő, majd újabb tíz esztendő telt el. Ok ketten - most már őszülő hajjal - naponta megjárták ugyanazt az utat. Aztán egy darabig nem lehetett őket látni. Egyszerre megjelent az asszony egyedül, gyászfátyollal kalapján. Semmi se változott rajta, csak arca lett még szomorúbb, s a gyászfátyol borult mindig fekete ruhája fölé. Szabad volt és egyedül lépegetett, de ugyanazokkal a régóta megszokott lassú léptekkel, mint eddig. Már nem volt kit támogatnia, mehetett volna bármerre és bárhogyan. De ő nap nap után megteszi ugyanazt az utat, mint annyi éven keresztül. És aki látja, az még jobban sajnálja őt, mint eddig. Egy csoport tizenkét-tizenöt éves fiú néhány vezetőtanár kíséretében négyhetes téli sportkirándulásra utazott a hegyek közé. Amikor hazaérkeztek, a pályaudvaron izgatott anyák várták a vállalkozó szellemű csemetéket. Barnán, pirosán, piszkosan szálltak le a vonatról. Egyik gyerek, miután szerencsésen átesett az anyai csókokon és öleléseken, mellét büszkén kidüllesztve villogó szemmel súgta oda édesanyjának.- Anyu, még takarékoskodtam is. Hazahoztam az egész fogpépet, amit adtál. 355
