Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)

1935

Élőképek

A

gyerek alig lehet több egy és fél évesnél. Kis fehér mackóruhájában a havas téli délelőttön olyan, mint valami aprócska jegesmedvebocs. Meg-megcsukló, gyöngécske lábán még úgy botladozik, hogy minden pillanatban attól lehet tartani, négykézlábra ereszkedik, és úgy mászik tovább a havon, szíve és kedve szerint. Fiatal szülei a háta mögött lépegetnek, lassan. Beszélgetnek. Most a kicsike valami ősállati ösztöntől vezettetve, aprócska lábaival nekirugaszkodik az útnak, és szalad-szalad előre a szabdság, az önállóság felé. A szülők ijedten kiáltoznak utána.- Sanyika, Sanyika, ne szaladj. Állj meg, elesel.

A kis betyár azonban nem hallgat rájuk, csak fut-fut előre, hatalmi érzetében.

— No megállj, kis huncut-gondolják a szülők, s óvatosan egy kapuba húzódnak, hogy ha Sanyika visszafordul, ne láthassa meg őket.

Sanyika pedig fut-fut és kacag. Egy kis idő múltán azonban, hogy nem hallja maga mögött a jól ismert kiáltozást, mégis megáll és hátrafordul.

Mi az, mi történt? Sanyika szeme olyan kerekre nyílik, mintha a földgolyó másik végére akarna vele látni. Egyedül van. Se apa, se anya, sehol. Szája legörbül, derűs homlokára árnyék borul. Jobbra-balra nézelődik tanácstalanul, aztán mint valami kis gőzmozdony, robog visszafelé. Szeméből már potyognak a könnyek.

Egyszerre milyen emberré vált. Sanyika, a kis medvebocs, milyen magányos, elhagyatott, kitagadott emberré. Mintha a paradicsomból való kiűzetés jelenete játszódott volna itt le dióhéjban, az első bánat, az első félelem, az első csalódás. Az ember első csalódása, a maga roppantságában.

Megsajnáljuk Sanyikát. Szerencsére a szülei sietve bújnak elő rejtekük- ből, hogy ölbe kapják az apróságot. Sanyikát azonban nem könnyű megvigasztalni. Keservesen sír tovább. Ez a fájdalom, az egyedüllét, a magány, az elhagyatottság fájdalma úgy látszik nem olyan könnyen orvosolható. Sanyika lelkében mindenesetre nyomot fog hagyni még sokáig, nagyon sokáig. Talán egész életében.

348