Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)

1934

Élőképek

V

asárnap délután. A március áprilist játszik, s a tavaszias égbolt hol beborul, hol kiderül.

Egyszerre egy sötét felhőből hirtelen zápor kerekedik, vadul paskolja az utakat. Nők-férfiak szaladnak a ház eresze alá, a kávéházak bejárójához. Csak egy vasárnapi ünneplőbe öltözött kis sváb parasztlány nem szalad. Nyugodtan kinyitja nagy fekete esernyőjét, s keményített kartonruhájában, hajadonfőtt tovább lépeget.

Hirtelen azonban egyik kapu alól jól öltözött űrinő szalad hozzá, szó nélkül kiveszi a lány kezéből az esernyőt, s maga fölé tartja.-Jaj de jó, Maris, hogy véletlenül éppen erre jött. Legalább nem kell itt várnom, míg eláll az eső - mondja, s a világ legtermészetesebb módján otthagyja a lányt ázni az utca közepén, ő maga pedig ellenkező irányban, elégedetten mosolyogva tovalibben.

Kopott, ódon kis budai ház kapuján ezt a hirdetést olvastuk:

— Sovány, alacsony termetre, egyszerű, viselt, pamutszövetből készült tavaszikabát eladó.

Ennél szerényebben már igazán nem kínálhatnának valamit megvételre.

Péterke fél a víztől. Különösen, ha nagyobb tömegben látja. Valami ősi, indokolatlan félelem fogja el ilyenkor. Eddig még mindig csak a kiskád- jában fürdött, a gyerekszobában. Sohasem sikerült őt a nagy, fürdőszobai kádba becsalogatni.

Édesanyja végül is egyszer hirtelen elhatározással fölnyalábolta a gyereket, és beültette a nagy kád langyos vizébe.

Péterke torkaszakadtából ordít, bömböl, s kétségbeesetten kapaszkodik a kád peremébe. Végül, miután látja, hogy mégse történik vele semmi komolyabb baj, lecsillapodik, s már csak szepeg. Amikor a beszédhangja visszatér, könyes szemét anyjára emelve ennyit mond:- Hát ez a hála, amiért négy éve nálatok vagyok?

288