Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)

1933

kelőknek gyöngyvirágait. Szép, fejlett, vakítóan-fehér gyöngyvirágfejek gőgösködnek fagyott, vörös kis kezében.

Csak művirág ez a gyöngyvirág. Nem él. Fehér gyolcsból való. Mégis fájdalmat és szánalmat érzünk, mintha fehér gyolcsingecskékben kis gyermekeket vittek volna ki a farkasordító hidegbe.

A bennünk élő gyermek elevennek érzi a jelképét, s amint a kislány a babáját babusgatja, ha rongyból való is az, szeretnők télikabátunk alatt melengetni a szegény, fehér virágfürtöket.

Valamikor, húsz-huszonöt évvel ezelőtt, amikor leesett az első hó, még a felnőttek sem állták meg, hogy egy-két hólabdát - ha máshová nem - legalább a házfalhoz vagy a kerítéshez ne röpítsenek. Gyermekek pedig napokon keresztül hólabda-csatát vívtak az iskola környékén.

Birtokukba vették a havat.

Ma hiába esik a hó. Mintha elfelejtettük volna ezt a jó játékot. Eszünkbe se jut, hogy a hóból hólabdát is lehet gyúrni. A ma gyermeke - úgy látszik - lekicsinyli az effélét. De az is lehetséges, hogy másképp jobban birtokolja a havat, mint régente, amikor csak a hólabdázás révén jutott belőle egy kevéske. A téli sportok, a szánkó, a talpszán, a hegyek hómezői többet juttatnak belőle, mint akkor, amikor néhány hólabda a tél egész hangulatát, minden örömét jelentette a számunkra.

A karácsonyi kirakatban csinos, kerek selyemdobozka. Rajta felírás, nagy, szépen cirkalmazott betűkkel: „Mindenre alkalmas”.

Elmosolyodunk ezen a túlzó állításon. Ez a dobozka legföljebb arra alkalmas, hogy apró tárgyacskákat, ékszereket, csecsebecséket tartsanak benne. De hogy mindenre alkalmas volna, ezt kereken tagadjuk. Lehetetlen fölsorolni azt a száz meg százezerféle dolgot, amelyre ez a kis doboz nem alkalmas.

1933. december 20., szerda, 4. old.

261