Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)

1933

redten áll. A szolga fogóval kiemeli a patkányt a vízből, s újból a béka szájába teszi. Az rágás nélkül nyeli le egy szemvillanás alatt, s máris olyan megint, mint a szobor.

Most az óriás tigriskígyó ketrecébe tesznek egy fehér nyulacskát. A nyuszin nyoma sincs a félelemnek. Az óriáskígyó egy sarokban fekszik összetekergőzve. Fejét fölnyújtja, fullánkját öltögeti. A nyuszi hozzátotyog, szagolgatja, csókolgatja a kígyó piros, hegyes fullánkját. A kígyó visszahúzódik. Talán fél? A nyuszi unja már a dolgot, hátat fordít neki, s kirándulásra indul a ketrecben. A kígyó nem mozdul. Bottal piszkálják, kívülről. Hiába. Emberek előtt nem akar enni. De mi fog itt történni éjjel, a sötétben, ha mindenki eltávozott. Szegény nyuszi még mindig nem sejt semmit. Hátsó lábával dörzsölgeti orrát. Viszket neki. Egy kis bosszúsága lesz.

Most az amerikai feketesikló, a „csendzselt” kígyó kap enni. (Amerikai cserkészek hozták a nyáron.)

A nyugat-indiai boa is halálos öleléssel szorítja magához áldozatát.

Az istenkígyó, amelyik egy szállítmány banánnal került hozzánk véletlenül, olyan izgatott, hogy csaknem kitöri ketrecét.

Mielőtt elmennénk, még egyszer körüljárunk a teremben.

Az anakonda öléből egy fehér állatka talpai merednek fölfelé, a csörgőkígyó már jóllakottan pihen, a pápaszemes egyre izeg-mozog izgalmában, pápaszemeket rak ki a fejére. A bálványkígyó még aléltan fekszik nyuszijával, a szarvasbéka szoborként guggol, az óriáskígyónál még egyre ott botorkál a fehér nyuszi, a sivatagi tobzos gyík pedig fürgén les kifelé a vörhenyes sivatagi homokból. Egy négyzetméternyi valódi Szahara itt egy üvegkalitkában, s a többiben is az őserdő, az ősindulataival, az ős-szerelmével, ahol az étvágy és a szerelem még szinte egy, s alig különböztethető meg egymástól.-i1933. november 21., kedd, 8. old.

256