Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)
1933
Körkép A z elmúlt verőfényes napok egyikén, koradélután, Pesterzsébetre utaztunk villamoson. Egyik végső megállónál - legnagyobb meglepetésünkre-azt látjuk, hogy a pádon derűsen sütkérezik egy ember. Ebben semmi meglepő se volna. Meglepő az esetben az, hogy a pádon a jól ismert „rezgő-ember” ült, s egyáltalán nem rezgett. Rangrejtve ült. Pihent. Nem gondolt arra, hogy ebben az időben, ezen a helyen fölismerhetné valaki. Végtére neki is van magánélete. O se rezeghet örökké. Tapintatosan félrefordítottuk fejünket, úgy tettünk, mintha nem láttuk volna. Egyetlen moccanás nélkül ült, és mosolygott. Ilyen mozdulatlanul csak az tud ülni, akinek annyit kell rezegnie a midennapi kenyérért, mint neki szegénynek. Az utcán halljuk az álmélkodó fölkiáltást:- Milyen nagy lett! Hogy megnőtt! Valóságos óriás! Hátrafordulunk, s a tekintetünket önkéntelenül is a magasba vetjük, hogy a sohase látott óriást megtekintsük, s mi is elálmélkodjunk a szokatlan jelenségen. Óriást azonban sehol se látni. Ellenben látunk egy körülbelül nyolcvan centiméter magas, másfél esztendős fiúcskát. Kiderül, hogy ő az a nagy, ő az az óriás, ő nőtt meg úgy, hogy már valóban ámulatos. Amikor megszületett, mindössze ötvenegy centiméter volt. Másfél esztendő alatt huszonkilenc centimétert nőtt, mint általában a gyerekek szoktak. Határozottan megnőtt. De hogy óriás volna? Ezt a legjobb akarattal se lehet ráfogni. 245
