Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)

1933

Körbe-körbe

A nyolcadik osztály levizsgázott. Már az érettségi is lezajlott a vidéki kollégiumban. A diákok szépen feketébe öltöztek, elbúcsúztak tanáraiktól, s a latin, görög és német búcsúszavak végeztével levonultak a földszintre, az iskolaszolga lakásába, odaálltak az intézet pedellusa elé, s egyikük meghatott hangon szónoklatot vágott ki az osztály nevében. Köszönetét mondtak az intézet e jeles tényezőjének. Az öreg szolga bácsi könnyes szemekkel hallgatta a jeles diák szóvirágait. Végezetül csak ennyit mondott:

— Köszönöm, fiúk, hogy nem feledkeztek meg rólam. Ha bármikor szükségük lesz valamire az életben, csak forduljanak hozzám teljes bizalommal. Legyenek meggyőződve, hogy mindenben segítségükre leszek, úgy, mint eddig.

Gépkocsi vágtat a körúton. Folyton tülköl, egy pillanatra sem hagyja abba. De nem kellemetlen. Aki hallja, elmosolyodik. Gyerekek szaladnak is utána. Valami apró zenei szerkezet lehet a dudájában, mert állandóan a „boci-boci tarkát” fújja.

Milyen mulatságos is lenne egy utca, ha minden kocsis az ízlése és véralkata szerint szerint más-más nótával feleselne egymásnak.

Akadna talán olyan gépkocsis is - egy megrögzött gyászoló -, aki mindjárt Beethoven gyászindulóját szereltetné a tülkébe.

Régiségkereskedő Budán. Nem sokan nyitogatják manapság a boltja ajtaját. Ott rostokol a sok nemes áru, eladatlanul. Mit tegyen az idejével? Verseket ír. És mit tegyen a verseivel? Szépen, vigyázatosan letisztázza őket, kiragasztja belülről a kirakatja ablakába. A kirakatja telis-teli van ragasztva magagyártotta világfájdalmas, tanító célzatú költeményekkel. A budai gyerekek naphosszat ácsorognak ott, és betűzgetik a verseket. Mosolyognak is rajtuk, mert a lelki kitárulkozásnak efféle szokatlan formája mindig mosolyt fakaszt.

234