Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)

1932

- Miért? - kérdi a barátnő.- Elromlott a gépezet.- De hiszen te hosszan beszéltél - csodálkozik a barátnő.- Beszélni beszéltem, az igaz - felel a másik. - De a húszfilléresemet ezúttal nem adta vissza.

i.

1932. október 7, péntek, 4. old.

Pesti utca

E

gy ló elcsúszott a síkos, aszfaltozott kocsiúton. Elesett. Kilehelte páráját. Az is lehetséges, hogy öngyilkos lett. Újabban az állat-lélekbúvárok tudnak ilyesmiről. Unta az életét. Nehéz volt a szekér, melyet húznia kellett. Eső is esett. Aztán a ló már nem is volt fiatal. Meg a kocsis se bánt vele valami szeretettel. Sokszor gorombán szólt hozzá, rá is csapott. (Annak is elég a baja.) Főképpen a rossz bánásmód keseríthette el. Ki tudja, még mi minden nyomta a szegény ló szívét. Szóval, rosszul lépett, elesett. Kilehelte páráját. A szűk utcán megakadt a forgalom. A ló ott feküdt keresztben. Köteleket húztak alája, fölemelték, üggyel-bajjal rátették a szekérre, melyet néhány perccel ezelőtt még ő húzott. Előbb azonban „levetkőztették”. A kötőfékjét, hámját, szemellenzőjét leszedték róla. A földre dobták, egy helyre, egyiket a másikra. Ott hevert a szegény ló „öltözéke” egy halomban, mint a levetkeztetett öngyilkos ember ruhája. A holmi ott maradt, őt pedig meztelenül, úgy, ahogy az Isten teremtette, elvitték a lótemetőbe. Szegény ló. Kicsordult utána a könnyünk.

A villamos a kültelekről robogott befelé a városba. Egyik ablakánál munkásember ült, kisgyermekével. A kisgyermeket a padra állította, maga mellé. Az boldogan csavargatta az ablak kallantyúját, s bámulta a rohanó világot,

178