Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)

1932

hajtanak a legközelebbi rendőrőrszemig, s följelentik a bokrok mögött lapu­ló újfajta banditákat. Diákember panaszolja vasárnap este, hogy egész nap semmit sem evett. Döbbenten gondolunk arra a vasárnapi fazékra, amelyben nem fő sem­miféle tyúk, de még rántott leves sem. Amint azonban jobban szemügyre vesszük az ifjút, látjuk, hogy pompás színben van, pirospozsgás, jól táplált. Kérdő tekintetünkre mosolyogva mondja, hogy jómódú s nagyszámú csa­ládja „fölosztotta őt”. Napokat eszik. Mindennap másutt. Vasárnapra azon­ban nem jutott rokon, s ő éhkoppon maradt. Egész héten torkig lakik. Csak vasárnap böjtöl. A fodrászhoz matróna külsejű, idősebb hölgy lép be. Leül a forgatható székbe, halkan, zavarodottan susog valamit a fodrász felé. Az fürgén térül-fordul, fehér köpenyt kanyarít a hölgy nyakába, kiszedi hajából a teknőc-hajtűket, fodrászkabátja zsebéből ollót húz elő, s egyetlen közönyös mozdulattal lenyisszantja a ritkás, őszülő hajfonatot. Az idős hölgy a fehér köpeny csücskébe temeti arcát. Keservesen zokog.-Talán meghalt valakije, s azt siratja? - faggatja a szomszéd tükör előtt ülő csitrifürtös nő. Bizony meghalt. Sok mindenkije halt meg már, s ő a lenyisszantott, őszü­lő, ritka hajfonattal megsiratja Ferenc József korát, Erzsébet királyné pom­pás hajkoronáját, a jogászbálokat, a millenniumi kiállítás esztendejét, eskü­vője s ezüstlakodalma napját, gyermekei apró topánkáit, szépségét, fiatal­ságát, egész elmúlt életét. A harmincnyolc fokos melegben, délután hat felé, amikor lengén öltözött urak s hölgyek egy csöpp enyhülésért sietnek a víz partja mellé, föltűrt gallérú, prémes télikabátban nyurga kamaszfiú sétál végig többször egymás után a Dunakorzón. Minden ember utánafordul, mosolyog, hüledezik. A gyerekek ujjal mutogatják. Vajon ki lehet ez a fiú, s mi késztetheti erre az önkínzó műveletre? Sokan versenylovasnak nézik, aki így óhajt túladni fölös kilóin. 162

Next

/
Thumbnails
Contents