Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)

1932

ber, kalapját mélyen levéve, hangos alázatos szolgájával üdvözölt, valahányszor meglátott. Én mindig szépen visszaköszöntem. Köszönése napról-nap- ra barátságosabbá, meghittebbé, bizalmasabbá vált. Aki látott bennünket, amint üdvözöltük egymást, azt hihette, hogy földiek vagyunk, rokonok, vagy esztendők óta a legmeghittebb barátságot tartjuk egymással. Valahányszor megpillantott, arca széles mosolyra húzódott. Négyszer köszönt napjában, s én négyszer viszonoztam. Néha ötször is köszönt. Nem bírtam. Mostanában legalább háromszor elkerülöm azt a sarkot, s vargabetűvel teszem meg az utamat. De a cipőmet mindig gondosan kitisztíttatom, mielőtt az utcára lépnék ...

1932. március 8., kedd, 6. old.

Pesti utca

N

ehezen akar kitavaszodni az idén. Már a törvényes negyven nap is elmúlt azóta, amióta a medve visszabújt barlangjába, Sándor, József és Benedek zsákjából is csak nyirkos hideg árad. De ha délben egy-egy órára fölmelegszik az idő, fehér, mackóforma bundácskáikban kibújnak a kisgyerekek, akár a hegyi manócskák. Mindegyikük szorongat kezében valamit. Kedvenc játékszerét: bálványkáját. Lélekben még nem bírnak elszakadni a gyermekszobától, a téli játékoktól. Egyik fehér bársonynyuszit visz hóna alatt, másik lencsi-babáját ültette karjára, harmadik egy csaknem akkora medvével botladozik, mint ő maga. Van olyan is, aki összerakós játékait hozta ki dobozostul, s minden pillanatban félnie kell, hogy az egész kiborul a gyalogjárón és szertegurul. A kisgyermekek hűek. Ragaszkodnak téli barát- jaikhoz. Majd csak lassan válnak meg tőlük, lassan mondanak le róluk, s addig nem adják ki kezükből, míg cserébe labdát, karikát, kavicsot, puha homokot nem kapnak, vagy legalábbis aranyosan cikázó napsugár-játékot.

136