Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)

1931

A gyárkapu közelében, amikor egy asszonyságnak megmondjuk, hová igyekszünk, összecsapja kezét, s úgy bámul ránk, mintha a pokolba indulnánk. Ijeszt bennünket, mint kisgyerekeket szokás. Azzal például, hogy menten megfagyunk odabenn. De ha véletlenül ez nem is következnék be, a rögtöni tüdőgyulladás elmaradhatatlan. Egy óra múlva mentők szállítanak el s holnapra ki is terítenek bennünket, mint annyi más vakmerőt.

Félve lépünk a hatalmas gépházba, ahol az óriás fekete öntöttvas csövek a kiütköző havas jéglerakódástól könnyű gipszöntvényeknek rémlenek. Mosolyogva nyugtat meg vezetőnk. A hőfok itt és a többi munkateremben ha nem is olyan elviselhetetlen, mint most odakünn, de azért olykor megiz- zasztja az embert. Huszonhét-huszonnyolc fok meleg, a jégoszlopok ellenére is.

Másik terembe lépünk. Itt, a felemelhető deszkapdlózat alatt alakul a jég. Tizenhat óra kell ahhoz, amíg a huszonöt liter vízvezetéki tiszta víz az ólmozott bádogcellákban huszonöt kilogramm porcelán-fehérségű, szikrázó jégoszloppá fagy. Hatezer cellában, hatezer kristálytiszta jégoszlop keletkezik egyszerre. Jéghegyeket, jégvárosokat lehetne ezekből építeni. Az emelőkar egyetlen mozdulatával harminckét darab, összesen nyolcszáz kilogramm súlyú bádogcellájából langyos vízzel kiolvasztott jégtáblát emel ki. Odalenn, az örökké mozgó tizennyolc százalékos sósvíz-oldat serényen vigyázza, nem engedi elolvadni a jeget.

A műjéggyártás ez elmés és mulatságos módjának egyik legkiválóbb jégtörője a francia Charles Fellier volt, a „hűtőipar atyja”. Az emberiségnek ez a jótevője agg napjait a legnagyobb nyomorúságban élte Párizsban.

Odalenn, a deszkapadló alatt, a párolgó ammóniákkal töltött, jegesmedvékre emlékeztető csőhálózatok felett már hűvösebb a levegő, de azért ott is van még nyolc-kilenc fok meleg. Most kötött ujjast húzunk magunkra. A jégraktárba megyünk, ahol több vagon kékesen csillogó jégrúd között egyetlen óriási görögdinnye hűl. A dinnye minden valószínűség szerint jó hideg lesz. Összébb húzzuk magunkon az ujjast, tüsszögünk. Eszünkbe jut, amit künn az asszony mondott. Sietünk kifelé. Didergünk. Vezetőnk útravalóul jókora darab jeget ad a kezünkbe. Fázik a kezünk, szinte fáj. Az utcán pilledt gyerekek sóváran nézik a kezünkben olvadó jégdarabot. Szétosztjuk közöttük. Boldogan nyalogatják nyelvecskéjükkel a cukorfehér, ingyen fagylaltot...

1931. augusztus /., szombat, 9. old.

102