Kosztolányi Dezső Pesten és Budán - Budapesti Negyed 61. (2008. ősz)

Pesti nyelv

vastag londoni vagy párizsi vagy berlini csibészszótárt a vékonypénzű miénkkel, hogy lássuk a szegénységünket. Szavai csak divatosak, de nem váltak a vérünkké. Emlékezem, nem is olyan régen minden bohém dohány- nak hívta a pénzt. Ma a bohémek a pénzt pénz-nek hívják, csak a vidéki családapák beszélnek mt^dohány-toX. Egy nagyon fiatal város dajkanyelve a budapesti argó. Hogy német, azon nincs mit csodálkozni. A város dadája német volt.

Az kétségtelen, hogy a budapesti nyelv megszületik, szükségszerűen meg kell születnie, és az is kétségtelen, hogy ízig-vérig magyar lesz. Hogy nincs fővárosi nyelvünk, annak az az oka, hogy a főváros alig harmincnegyven éve beszél magyarul, s ma még csak selypeg és gagyog. Tilos a beszédhibáit pestiességnek tekinteni. Különben a németből kölcsönzött trópusok nemigen fognak rajta, egy-két nyarat élnek, aztán elpusztulnak. Beletelik két-háromszáz év, amíg kialakul a karakteres budapesti nyelv. Akkor azonban keményen áll a talpán. Mert szükség lesz rá, a város nyargaló vérkeringése teremti meg, az a különbség, amely majd az akkori Andrássy, az akkori Rákóczi út bábeli forgalma és az akkori magyar falu álmos nagyutcája között mutatkozik. Gyors, villamos, fölényes, epeízű, tüskés nyelv, de magyar. Már van rá néhány jel. Nem, amit a kirakatba biggyesztenek, de amit alig-alig vesznek észre. Budapesti az, hogy a telefonoskisasszonyokat nagysád-oX)uk, budapesti az, ahogy a trafikoslányokkal évelgünk, budapesti az, hogy a varróleány a nyegle műveltet nyűveit-nek csúfolja, budapesti az, hogy a kalauz Klauzál utca helyett Klauzár utcát, a Kazinczy utca helyett (peranalogiam Dembinczky) Kazinczky utcát, Rókus helyett Rókuszt kiált, és budapesti az is, hogy a műértő kereskedősegéd Márkus Emmát érzelmesen Márkusznak nevezi. Ezek az emberek tudnak magyarul, de pestiek. Vallom, hogy a mai ideges pesti a hibái mellett is gazdagabban, ízesebben és fűszeresebben beszél magyarul, mint az a képzelethíjas kasznár, aki öt-hatszáz szóval beéri. Csak tessék szidni a kávéházi nyelvet. Valaha a csárdák nyelve is savanyú volt, amíg ki nem robbant a csárdából a kiskőrösi zseni. Ma nincs pestibb és magyarabb a kávéscsárdánál. Igaz, hogy sok szemét van benne. Csúnya szavai osztódás útján szaporodnak, mint a bacilusok. A méregnek azonban van ellenmérge is.

Abba az ötemeletes bérházba, ahol lakom, három évvel ezelőtt felkerült egy kis Csik megyei parasztlány, a házmester leánya. Juliska. Akkor még néma volt, a csöpp fejében öntudatlanul fölhozta nekünk az erdélyi fejedelmek nyelvét. Amikor beszélni kezdett, egy csomó harmatos, édes szó hullott elénk, később egy egész tájszólás. A pesti lakók mosolyogtak rajta. Csodájára jártak. Nem tudták, hogy magyar nyelvleckéket vesznek tőle. Juliska mindent elnevezett a maga módjára. Múltkor egy szavát a román

198