Kosztolányi Dezső Pesten és Budán - Budapesti Negyed 61. (2008. ősz)
Pesti nyelv
Budapest, a szójátszó A szójáték a legalantasabb szellemeskedés. Ez a száraz emberek humora. Nem kell hozzá kedély, frissesség és ötlet, csak éppen egy kis figyelem, hogy a szavakat kitépjük ősi ágyukból, és mint önálló jelenségeket viszonyba hozzuk a többivel, anélkül hogy gondolnánk az értelmükre. A csecsemő bámész figyelme és egy öregember fecsegő kedve találkozik a szójátszóban. Ezek az emberek, akik folyton kitekerik a szavak nyakát, és kínozzák a szótagokat, és gyötrik a betűket, nem érzik a szavak és a fogalmak összetartozóságát, és bár tetszelegnek maguknak szellemességükkel, tulajdonképpen ellenképei az igazi szellemes embernek, akinek a fölénye az, hogy fogalmakban gondolkozik, és éles, eleven világképe van. A szójátszó ember lelke sivár, üres, taplós. Shakespeare, ha valakit nagyon megvet, szójátszóvá teszi. Polónius, az öreg gyerek, a szójátszók ükapja. O az, akit a beszéd folyamán folyton megállít egy-egy szó, mint a bolondot az üveggyöngy, a csörgő, a vörös papír, és nem tud beszélni a szavaktól, mert ami másnak eszköz, neki cél. Kóros jelenség. Az elmegyógyintézetben a poliphrasia-ban szenvedők a legkitűnőbb szójátékokat faragják. Bármelyik vicclap leszerződtetné őket. Egy főváros életében és fejlődésében azonban már értékjelző a szójáték. Csak az egyénre kompromittáló. A tömegnek már dekórum. Ez a tömeg olcsó és szegény szellemessége. A mob vinkóval mulat, ponyvaregényt olvas, gyenge olajnyomatokban gyönyörködik, a szentimentalizmusa egy malacbanda vinnyogásánál vagy egy verkli hangjainál csurran ki, humora 193
