Kosztolányi Dezső Pesten és Budán - Budapesti Negyed 61. (2008. ősz)
Alakok
tombolt az élet vad, csikói kedve. Ilyenkor aztán este - s délben is - a padláson, vagy hűvös félszer alján a konyhaiétól még mindig csöpögve előkerült a jutányos vicéné s a pásztoróra után ő köszönt még. Éjjel pedig a kaput nyitogatta s álmatlan álmából búsan riadt és már erősen viszketett a talpa, hogy meg se rikkant még a csengettyű. Lidércnyomás volt minden éjszakája. Hiába nyílik néha csodaszépen a kávéház ezüst virágival, a koncertekkel, forró premiérrel hiába, jaj, hiába, ami szép, a színes esték, a fekete árnyak, színház utáni lomha kocsizörgés s a bársonyos, muzsikás, altató csend. Neki az éj egy lázas berregés csak, felrettenés, iszony és vacogás, felkelni nyomba - hol a gyertya, lámpa? - és kaffogó papucsba menni, menni, félig aludva a hideg kövön; egy végtelenség, ki a kapuig, hol kék havon, dagadt, piros szemekkel, fázó talpakkal, nyugtalan topognak a gőzfürdőből hazatérő lumpok s sziszegve, káromkodva kotorásszák szakadt zsebükből a bús kapupénzt. Ki vette észre? Ugye senkise. Ki szólott hozzá csendesen: ki vagy? Ki kérdte tőle, hogy mikor búcsúzott, mikor kiáltott sírva egy utolsó jó éjszakát piszkos kis életének? Ki nézett egyszer e fátylas szemekbe? Én belenéztem e bús ablakokba, melyek nem tükrözik, mi van belül, 96
