Kosztolányi Dezső Pesten és Budán - Budapesti Negyed 61. (2008. ősz)

Kávéház és más vendégterek

jutott ez az ismeretlen célú kaland, melynek vége a megsemmisülés, az minden felelősség alól föl van mentve, s jogában áll, hogy azt tegye, amit akar, például végigfeküdhet a kocsiúton, és minden ok nélkül elkezdhet jajgatni, anélkül hogy különösebb megrovást érdemelne. De éppen mert életét a maga egészében értelmetlenségnek tartotta, a kis részeit külön- külön mind megértette, minden embert kivétel nélkül, minden magasztos és aljas szempontot, minden elméletet, s ezeket azonnal magáévá is tette. Ha valaki öt percig beszél neki okosan, hogy térjen át a mohamedán hitre, ő áttér rá, föltéve, hogy megkímélik a cselekvés nyűgétől, a szaván fogják, és nem adnak neki időt, hogy később mégis visszatáncoljon.

így élni a nagy esztelenségben a kisebb esztelenségek közepette, véleménye szerint nem is olyan ostobaság, sőt talán a leghelyesebb, a legtermészetesebb életmód. Ezenkívül szüksége is volt erre a vad összevisszaságra, erre a maró pácra. írni akart. Várta a pillanatot, mikor a kétségbeesés és undor odáig fokozódik, hogy már öklődnie kell, s ekkor minden kiszakad majd belőle, ami fontos és lényeges, nemcsak a mellékes és esetleges. De ez a pillanat még nem érkezett el. Nem érezte még magát elég rosszul ahhoz, hogy írhasson. Zabálta a nikotint, új dupla feketét kért, hogy paskolja szívét, hogy tovább gyötörje örökké kíváncsi, mohó és játszi szellemét, s lázasan figyelte magában a belső lüktetést, olvasta ütőerét, mely százharmincat vert, boldogan olvasta, mint uzsorás a pénzét.

Nők vették körül. A „csongrádi asszony”, aki kéthetenként fólrándult az ura mellől, és szabad idejét írók között töltötte, irodalmi leányok, áldémonok, egy halvány artistanő, aki beteg lehetett s egy sárga arcú, puffadt nő, nagy és rettenetes, mint Klütaimnésztra. Fehérben, kékben, feketében ültek itten, kivirágozva a forró mocsárban, akár Hévízen a tavirózsák. Mindegyiket megáhította. Tétova pillantása nyugtalanul cikázott közöttük. Élvezte a véletlen cselvetéseit és halálos szeszélyeit, melyek minden másodpercben megváltoztathatják életét, és végzetté lehetnek. Figyelte a „csongrádi asszony” kezét, puha ujjai végén a körmeit, melyeket rózsaszínre sikált s hegyesre nyírt, elképzelte, hogy esetleg ez a nő is lehetne a sorsa, de idegenszerű körmeitől, melyek gyöngéden karcoltak, mint a rózsatövisek, megborzadt, s a gondolatot riadtan utasította vissza. A „csongrádi asszony” megkérdezte, mire gondol most, Esti fölényesen elmosolyodott, hazudott valamit, úgyhogy a nő mégis azt gondolhassa, amit ő gondolt.

Kaniczky a barátja mellére hajtotta a fejét. O nem minden nőt várt, csak az egyetlent várta, aki valami félreértés folytán nem jelentkezett, noha régen elmúlt három óra. A hordár se jött vissza, akit már délben elküldött a fontos üzenettel. Egy másik hordárt bízott meg, hogy a régit megkeresse. Átnézett a szemben levő kávéházba s a Rabló nevű kisvendéglőbe. Visszajö84