Kosztolányi Dezső Pesten és Budán - Budapesti Negyed 61. (2008. ősz)

Kávéház és más vendégterek

Agránitkövön künn fekete vonalban elszántan ballagtak hangos éji züllők s mint a vízi árnyak, himbálóztak halkan lusta bérkocsiknak árnyai, a küllők. Hullámlott az élet lassan imbolyogva, álmatlan merengve a nap tovatűntén s némán nézegette az éj árnyas tükrén bársonyos ruháját a nehéz gyászpompa.

S néha mint a felhők s néha mint a hollók, hollók, éji hollók, pár leány beszállóit, kócos kis koboldok, sírók és mosolygók- festett ajkú, árva, sirató leányok.

Tízezer leány, vagy százezer, ki tudja?

Kik féltek a hajnal hervadás-szagától, most bejöttek — éj volt fejükön a fátyol - és keresztet írtak rám s a zárt kapukra.

Még eszembe tévedt egy-egy régi álom, s integetve jött egy régi-régi gyermek. Láttam az anyám is messze, haloványon, gyöngyvirágos fejjel s láttam a vén kertet. Emlék, minden emlék. Kedves és kegyetlen, mint a bús pokoltűz, mint a hűs pokol-fagy. Almon révedeztem, múltba tévedeztem, s senkisem kérdezte rám hajolva: hol vagy?

És oly könnyű voltam, lengő, lepke-könnyű, mint ki életét is sírva elhajítja.

A szemembe lomha, langyos éji könnyű, arcomon a bánat fáradt, ferde csíkja.

S ingadozva, úszva, elterülve szépen - széttört életemnek romjai köröttem - a bús éjszakának fekete vizében, hullámos vizében csendesen fürödtem.

1909

{ÖL, 235-236. old)

42