Kosztolányi Dezső Pesten és Budán - Budapesti Negyed 61. (2008. ősz)

Zeke Gyula: "Budapest, itt éltem én!" Kosztolányi Dezső Pesten és Budán

faltokon, a külvárosokban, vitatkoztunk, harcoltunk egymással, nem tudtunk aludni a vágyainktól. Egy ilyen éjszaka után a körúton csatangolva, egy kávéház tükörablakán át láttam először Színi Gyulát, amint munka után egy újságpolc előtt állott a déli világosságot árasztó kávéházban. Nevét már akkor is tisztelettel ejtettük ki.”68 Megírja ezt majd később pontosabban is, épp az Esti Kornél itt is olvasható New-York fejezetében. Jóval pontosabban és alaposabban, s még azt is mondhatjuk, kevésbé mitizáló módon. Am a fónti szövegrész éppen ezért fontos. Lám, tíz év sem telt még el a Nyugat alapítása óta, de már oda az ifjúság, már bezárult az aranykor.

Zerkovitz Béláról, a budapesti kupié egyik alapító alakjáról írva veti papírra 1918-ban az alábbi bájos, nagyszerű észrevételt, amely nem csupán a kávéház, de a városi tömegkultúra lélektana szempontjából is fontos: „Ha szoros inkognitóban akarsz maradni a népes utcákon, korzókon, sétatereken, leghelyesebben teszed, ha vele sétálsz. Akkor tudniillik minden szem csak őt bámulja, s téged észre sem vesznek. (...) Köztudomású, hogy a kávéházakban a tükör alá ülnek, kik észrevétlenül akarnak maradni, bizakodva az emberek hiúságában, kik okvetlenül beletekintenek a tükörbe, és mindenekelőtt magukat nézik meg, akinél nincs érdekesebb. Zerkovitzal is így van a tömeg. Önmagát nézi és hallja benne.”69

Ha Kosztolányi budapesti művésztársairól ír, s eközben szót ejt a városról és kávéházairól, nem lepődünk meg nagyon. Ha

68 Kosztolányi Dezső: Egy ég alatt..150-151. old.

azonban a színházi kritikái közt akadunk kávéházi passzusra, azon már ámulhatunk. Tristan Bemard A kis kávé ház című, Magyar Színház-beli, 1911. december végi előadása kapcsán tartja fontosnak Budapest tükrében szemlélni egyik párizsi törzshelyét. Érdemes figyelnünk a részlet (kávéház)- szociológiai és lélektani érzékenységére, s Kosztolányi közelképfestő képességének erejére: „A párizsi kiskávéházak élete más, mint a miénk. Ott csendesebben folydogál az élet, de talán intenzívebben. Kevesen látogatják. Van idő arra, hogy a vendég, a pincér, a kávés közeledjék egymáshoz, az öntő, kezében a tejes- és kávéskannával, beszélget, mi pedig fekete és konyak között elfecseghetjük egy-egy bensőbb titkunkat is. Annyi kultúra és raffinement közepette primitív, bizalmaskodó, majdnem falusi maradt a párizsi kiskávéház. Amikor Párizsban voltam, a város szívében, az Odeon mellett felfedeztem egy ilyen fészket, ahol körbe futó zöld díványok voltak, kis asztalok, kényelmetlen székek, a falon ingaóra, amely dallamosan ütött, s a kávéház részeit ébenfába foglalt, ódon üvegajtók választották el egymástól. Este kilenc felé már alig-alig járt oda valaki. Hallani lehetett, amint csörrentek az üvegajtók, a pincér hozta a kávét, megzörrent a tálcán a kanál és a cukor. Künn, mint a macska, gubbasztott a kasszírnő. Hangosan beszélt át az ötödik asztalhoz, ahol két kispolgár dominózott, rossz virzsiniát rágva, és sört ivott. Iromba színeket viseltek. Suta eleganciával öltözködtek, mint a párizsi szegény polgárok közül nagyon sokan. A kávé69 l.m., 327. old.

31