Kosztolányi Dezső Pesten és Budán - Budapesti Negyed 61. (2008. ősz)

Városi lélek

letegező bizalmasság bekukucskál koponyádba, kinyitja szívedet, s aztán, mikor minden körülszaglászott, cinikusan fütyörészve magadra hagy gondjaid és bajaid társaságában.

Innen érthető, miért devalválódnak nálunk csaknem a semmire azok a kedves formák, melyekkel másutt egymást, de mindenekelőtt magukat becsülik meg az emberek, s egy percre vagy legalább egy másodpercre ízlésessé varázsolják maguk körül a levegőt. A hideg és tisztes távolság nálunk szükségtelen, mi rögtön megveretgetjük egymás vállát. Nem látjuk által, hogy az udvariasság nem is annyira mások megtisztelése, mint inkább a magunk körülzárt különvalóságának védelme. így természetes is az udvariatlanság. A budapesti házmester, ha csak teheti, nem köszön. Álmos arccal, lógó lámpával jelenik meg előtted a hajnal barátságtalanul kék órájában, akár az élő Önvád, és bár a kapu alja csendjében valami önkéntelen kapcsolat keletkezik közted és közte, mord szótlansággal ballag vissza ágyába. Az ember gyönge és előre köszön. A liften majdnem egy percig utazik veled, s mert mind a ketten unalmas tétlenségben vesztegeltek, mi sem lenne természetesebb, mint hogy legalább a borravaló fejében, unaloműzőül becsülne meg pár udvarias szóval. De ő mégse szól. Miért? Szándékosan nem akarja kellemessé tenni neked és magának azt az úgyis holt időt, míg együtt vagytok? Sajnálja talán a melegséget? Nem. Ö egyszerűen budapesti.

Ez a mi rideg és szótalan közönyünk rányomja fakó bélyegét egész életünkre. A magyar szótárban hiába keresnénk oly szavakat, melyekkel az európai szeretetreméltóság kedveskedik, nálunk az úriemberi túlzásnak és előlegezett becsülésnek legfeljebb ha ironikus értelme van. Nem is érted azt az illatos, diplomatikus, korrekten hideg előkelőséget, mellyel az angol államférfi admirable-nak nevezi az előtte álló tökfilkó beszédét, bár magában, befelé, éppúgy nevet rajta, mint te. Ezek a társas élet aranyfüstös papírpénzei, ezek az apró szalonbonbonok, melyek arra szolgálnak, hogy megédesítsék olykor-olykor fanyar szájunk ízét, és általuk csínján kimondhassuk igazi véleményünket. A francia előtt is minden merveilleux, magnifique, és admirable. Igaz, hogy ezeknek a szavaknak már az ő szemükben sincs értékük. De boldogok, ha másokkal elhitethetik, s legboldogabbak, ha magukat csaphatják be velük.

Szegény budapesti a sok sértő udvariasság közepette boldogan fedez föl néha egy-egy öntudatlan finomságú lelket, és a mese kertjébe állítja. Itt élnek közöttünk ismeretlen ismerőseim, és mégse tudok róluk semmit. Szolgálnak, pedig nem a szolgáim. Fáradt másodperceimnek ők adnak szárnyat. Egy barátságos köszönéssel ők indítják meg fáradt napomat, s egy semmivel hitet adnak az életre. Sokszor szinte megcsap lelkök melegsége.

206