Kosztolányi Dezső Pesten és Budán - Budapesti Negyed 61. (2008. ősz)

Utcaképek

- Nagyon helyes. Kétségbeesnék, ha a rossz magyar képzőket végképp elfelejtenék. Mennyire jellemzőek néha. Ez a gyatra szó, mely mintha margarinnal lenne elkészítve, figyelmeztet a vendéglő stílusára, s oly szomorúságot áraszt, melyre a legnagyobb költő sem képes. A fájdalom sír belőle. Bizonyos emberek oly szegények, hogy nekik még a jó szavakra sem futja, ennélfogva uraságoktól levetett múlt századbeli kifejezéseket használnak, melyeket zsibvásáron vettek, féláron.

(Micsoda zaj ez?)

— A vásárcsarnok. Budapest gyomra. Az korog ily viharosan. Úgy érzem, hogy ez a legtestibb városrészünk. Minden együtt van benne, ami élethez és halálhoz szükséges, kórház, sportpálya, hullaház, raktárak s az élelmiszerek kúpjai, gúlái, hegyei, melyek szinte az égig magasodnak. Fővárosias, de vidékies is. A tagbaszakadt rakodómunkások, az egészséges székálló legények, az erőszakos kocsisok olyanok, mint a pesti atléták, s a kofák, kik hajnalban Kispestről, Pesterzsébetről, Kossuthfalváról jöttek, a vidéket jelentik, bizonyos agyafúrt pesti tapasztalattal. Ok etetnek bennünket. Öntudatosak, rátartiak is. A város e vastag, tápláló anyjai a közeli kocsmákban elterpeszkedve számlálják százezreseiket, pörköltet früstökölnek, s óriás kenyérdarabokkal törlik ki hagymás zsírtól vöröslő tányérjukat. Csizmát hordanak. Majdnem férfiasak. Egy angol szüfrazsett nem ily önálló. (Visszamenet benézek a Bakáts téri templomba. A templom elhagyott. Csak két ministráns fiú meg a sekrestyés szorgoskodik a főoltár előtt. A földre fekete lepleket teregetnek, gyertyákat gyújtanak, gyászmise lesz. Künn három koldusasszony kuporog a hideg kövön, s aki belép a templom előcsarnokába, akár felnőtt, akár gyerek, ekképp iidvözlik: „Kezét csókolom." Ügy látszik, ez az üzleti elvük. Vele figyelmeztetik az érkezőket jelenlétükre s az alamizsnálkodás kegyes kötelességére. Hangos, ferencvárosi koldusasszonyok. Nincs bennük semmi titokzatosság, mint a régi szegényekben, kik csöndjükbe, imájukba, rongyaikba temetkeztek, s a homályban árnyakként mozogtak, míg valaki döbbenten észre nem vette őket. A XX. században élnek, s alkalmazkodnak hozzá. Hangúk, mint a cselédeké, kik a távozóknak eszébe juttatják a borravalót: „ Kezét csókolom, kezét csókolom... ”)

(Pesti Hírlap, 1925. október 18. - H, 369-372. old.)

180