Kosztolányi Dezső Pesten és Budán - Budapesti Negyed 61. (2008. ősz)

Utcaképek

német állati sorba jut, annak az éhség az arcát is elbutítja. Itt a szenvedők érzik, hogy hol vannak. Képzeljük el, hogy a szemétláda tudja magáról, hogy csak szemétláda. Élesen látom a kisírt szemek vörös peremét, a harapni vágyó fogak fényét, az éhes ajkak mozgását. Masíroznak a nyomorultak. Ezen a kis utcán, a hamuszürke melegségben egymás után mennek el éhesek, púposak, sánták, rongyosok, kóchajú lányok, akik éjjel nem aludtak. Egy-kettő, egy-kettő, lépjetek csak egyszerre, úgyse kaptok rétest estére, egy-kettő. Most van a nyomor hadgyakorlata.

O, a nagyváros undok, állati élete. Minden érzékemet megrohanja a szín, a szag, a hang, az íz, a tárgyak rücskös, sima vagy ragadós volta. Némely ház frisskenyér-párákat küld felém, a mészárszék véres. Nyershús-bűze az orromba nyilall, az egyik kereskedés olajszagú, a másik cipőszagú, a harmadik réginadrág-szagú. Soha ily értelmetlennek nem tartottam, hogy az emberek esznek. Van étvágyatok? Minden vendéglő tele van, cepelik a jeget, a húst, a kenyeret, a szakács fehér sapkában forog a tűzhely körül. Még az álló büfékben sincs hely. Reszketve nézek egy munkást, aki hosszú, forró kolbászt emel a szájához. Csak nem eszi meg? Dehogynem eszi meg, nagyokat nyel, a zsír a szája két csücskén végigcsurran. Ebben a kiskocsmában nyitott ingmellel, verejtékezve alszik egy fiú, pohár vörös bor előtte. Vajon hol járhatott az éjjel? Egymás mellé préselve minden kávémérésben pestiek ülnek, sárga arccal és sárga szájjal. így tömegben csak húsnak érzem magát az embert is, ötven-, hetven-, nyolcvankilós húsmasszának. Annyian vagyunk itt egymás mellett, mozgó húsok, hogy megborzadok. Mi lenne, hogyha ez a sok émelygő szerves élet, ez a sok kovász és kocsonya és pép, ez a sok nyomor és rongy és szenny egyszerre feltámadna, és ezekben a görbe utcákban, ezekben a szemetes benyílókban tábort ütnének a baktériumok, és a meleg napban, a nyárban, a királyi délben bevonulna hosszú suite-jével a járvány?

Nagyvárosi dél, te vagy a kísértetek dele. Éjfélkor csak a vidékre, a falukba, tanyára járnak a kísértetek. Itt akkor tűnnek fel, mikor a nyomor kirakatát a nap ezer ívlámpa erejével megvilágítja. Budapestet ilyen percben ismerem meg. Eltakarom az arcom, oly nagynak és sötétnek látom. Eddig szerettem vagy elviseltem vagy nevettem: most félek tőle.

(A Hét, 1914. július 16. - F, 65-67. old.)

157