Kosztolányi Dezső Pesten és Budán - Budapesti Negyed 61. (2008. ősz)

Utcaképek

háborúban a katonák, akik a sorban, puskával a vállukon, nyitott szemmel aludtak. Ami valaha az életükhöz tartozott, arról úgy beszélnek, mint valami távoli dologról. A gyermekükről, akit pár forintért eladtak, a testvérükről, aki öngyilkos lett, a halálról, amely nem is borzalmas nekik. Állandóan a fegyház mellett táncolnak el, ártatlanul. Mosdót egyetlenegy lakásban se láttam. Amíg a bizottság végzi a maga munkáját, az élet is megy az útján. Egyik szobában megnyúlt, sovány orral haldoklik egy hektikás, a másikban rí a csecsemő. Összegabalyodva, mint a patkányok a kanálisban, mint a békák a kövek közt, élnek-halnak, az élet végzetes törvényei szerint, és aki bekukkan hozzájuk, egy intenzív pillanatban érzi az egész, hosszú-hosszú életük céltalanságát.

Mi a leglázítóbb? Az, hogy ezek az emberek egyáltalán nem lázadnak. Nem tudják, hol vannak. A szemük nem veszi észre a perspektívát, az orrukat nem facsarja a bűz, a tapintószemölcsük nem érzi azt a ragadós, nyúlós, enyves és gyanús piszkot, amely a nyomor kovásza és tésztája. Úgy tekintenek ránk, akik kívülről nézzük őket, mintha egy idegen világból pottyantunk volna ide, és nem értik a csodálkozásunkat. Valahol - egy leírhatatlan lebujbán - fölemeltettem a lámpát, hogy lássam a barna és szőke fejeket, az őszbe csavarodó hajzatokat, amelyek a homályban fantasztikus gomolyagban keverőztek, és beletekintettem a szemekbe - ezekbe a kis, kerek, színes ablakokba - a kék szemekbe, a zöld szemekbe, hogy kiolvassam a vallomásukat. Mert hervadt szájuk már nem tud panaszkodni. A lámpavilágban nyugodtan ragyogtak ezek a szemek. Nincs bennük semmi türelmetlenség, amint ráemelik tekintetüket a fakó bútorokra, a ványadt ágyra, a keshedt cihákra, a rongyokra, az ezerszínű rongyokra, a nyomor internacionális lobogóira. A szoba hasonlít egy csatatérre. Itt feküsznek egymás mellett, akik hanyatt vágódtak a harcban. Már semmi önvédelmi gesztust se tesznek. Lankadtan nyúlnak el a pállott almon, minden áldott nap visszatérnek ezekbe a cellákba, és ideges kézzel csak azon munkálnak, hogy feltartsák a status quo-1, mert halálra riadt szemükben még mindig él a sejtés, hogy még mélyebbre hullhatnak, még piszkosabb piszokba, még bűzösebb bűzbe, még nincstelenebb nincstelenségbe. Nem tudják, hogy elérkeztek a határig. A föld a határ. Aki a földre hull, aki ilyen cellákba, vityillókba és irtózatba esik, az már tovább nem zuhanhat. Van bennük valami elégedettség. Nem láthatom őket a nyomor katonáinak: az élet árva gyermekei, a szenvedés, a reménytelenség, az ínség báránykái ők.

Egy házmester — maga is rongyos és szegény, de mint a legtöbb házmester a tőke közelében, a nyomorúsága mellé fölvette a kapitalizmus gőgjét, és az orráról ezeknek az éhenkórászoknak a lenézése sírt le - bizalmasan a fülembe súgta, hogy a munkanélküliek fele attól riadna meg igazán, hogyha

154