Kosztolányi Dezső Pesten és Budán - Budapesti Negyed 61. (2008. ősz)

Alakok

visszhangot kap, a régi színpadi művek kedvelt formáját használja, a magánbeszédet. Több ízben hangsúlyozta már, hogy nyugalmazott csendőr.-Nehéz, békebeli csendőr-mondja. - Erdélyt, a hazámat elvesztettem. Nem jól nyomoztunk. Az volt a hiba. Hajói nyomoztunk volna, akkor ma is otthon lehetnék. Én most Tisza Pista helyettese vagyok. Tisza Pista fia vagyok. Na - mondja, és a földre néz.

Egyébként szeretetre méltó, jó modorú, illedelmes. Durva vagy sértő kifejezésekkel nem él. Csak a jogához ragaszkodik, ahhoz a szent jogához, hogy az utcán zavartalanul, szabadon beszélhessen. Véleménye szerint ebben sem ember, sem Isten meg nem akadályozhatja.- A csendőr lő - folytatja. - Ha parancsom van, én is lövök. Lövök én, akárkire. Na - teszi újra hozzá, miután semmiféle ellentmondást nem tapasztal.

Egy egész világ ez az ember, a régi békevilág, a magyarság a [?] vadvi- rágos regényességével és családias-atyafiságos kapcsolataival.- Aki csal, az nem becsületes ember — jelenti ki. - Legundokabb bűn a csalás. Még a lopásnál is undokabb. Mindenki csal. Csak a dzsentri nem. A dzsentri, az sohase csal.

Egyik hallgatója az önérzetére és méltóságára hivatkozva figyelmezteti, hogy hallgatják. O azonban nem jön zavarba.- Ha hallgatnak - veti vissza emelt hangon -, urak hallgatnak.

Már rég elmúlt éjfél. A lakók aludni akarnak. Dühösen csapódnak be az ablakok, kilobbannak a lámpák. Valaki hazaküldi. O ennek ellenében egy kis bort kér. Bort hoznak neki, beletöltik palackjába. Kiissza. De nem mozdul. Erre a felső ablakból nyakon öntik egy csöbör vízzel, hogy kijózanodjék. Ezt se veszi zokon. A hőségben kissé fólfrissítette. Annál szaporábban beszél.-A háborút elvesztettük - kiabál az ég felé rekedten. - Én nem szégyellem- hosszú szünetet tart és nyel egyet. -Szégyellje más - megint hosszú szünetet tart. - De én is szégyellem - szól halkan, mintegy önmagának, töredelmesen.

Csodálatos, milyen mélyen gyökereznek lelkében a közügyek. Aki a pohárköszöntők elcsépelt, hivatalos szólamait olvassa nap nap után, nem is hinné, hogy benn a szívekben csakugyan van ilyen fájdalom is.

Ezt azonban már senki se hallja. Az utca kihalt. Mindnyájan alszanak. O, szegény, minthogy egyéb hallgatósága nem akad, leguggol a földre, s egy pinceablaknak beszél a nehéz, békebeli csendőrségről, Erdélyről, a nyomozásról, Tisza Pistáról s az elvesztett háború szégyenéről.

Egy óra felé erre vetődik az ügyeletes rendőr. Barátságosan karon fogja, hazafelé vezeti.

135