Kosztolányi Dezső Pesten és Budán - Budapesti Negyed 61. (2008. ősz)

Alakok

Némajáték

M

egyek a hídon délelőtt tizenegy és tizenkettő között.

Alattam a Duna zajlik barna hullámokkal, fehérjégtáblákkal. így szakasztott olyan, mint a jeges kávé. A jégtáblák fölött a hó a cukrozott tejszínhabot utánozza.

Kétségtelenül üdítő látvány volna ez rekkenő nyáron, hogy a föld gőzöl a hőségtől, a fák zöld lombbal bókolnak a víztükörre, mi pedig verejtékezünk, elepedünk egy korty vízért. De a természet — úgy látszik - nem akkor szolgálja nekünk a hűsítőt, amikor kívánjuk.

Sirályok is kerengenék. Az égbolt fakó, a járda vaskeményre fagyott. Amint befordulok egy hídpillérnél, látom, hogy a korlátra fölmászik egy ember, megáll ott, éppen fejest készül ugrani ebbe a hideg, kásásán kavargó, barátságtalan lébe.

Annyi időn sincs, hogy megijedjek, vagy fölsikoltsak. Valaki, aki közvetlenül mellette halad, elkapja őt a menetsebessége lendületével. Minden megjegyzés vagy riadalom nélkül leemeli a korlátról, akár egy kabátot, melyet a fogasról akasztunk le.

Máris a földön van. Lépked megmentőjével. Az belékarol a jobb karjába, vezeti a pesti hídfő felé, nem gyorsan, nem lassan, csak abban az ütemben, amelyben eddig ment. Mintha semmi se történt volna.

Én mögöttük ballagok.

Egy szót se beszélnek. Mit is beszélnének? Ballagnak némán.- Öngyilkos — mondja valaki a hátam mögött.- Nem csoda — jegyzi meg egy fiatalember. Egyébként csönd van. Senki se kiáltozik, a hídon a forgalom nem akad meg, csődület se támad. Az esetet alig veszik észre.

Ötven év felé járó, sovány, megtört ember az öngyilkos. Afféle facér, vidéki színésznek látszik. Vedlett, szürke felöltőt visel. Puhakalapja van. Alóla kikandikál deres, csigákba kondoruló haja.

132