Emancipáció után II. - Budapesti Negyed 60. (2008. nyár)
SAJTÓ ÉS IRODALOM HATÁRÁN - PREPUK ANIKÓ: A neológ sajtó a zsidóság társadalmi befogadásáért a 19. század utolsó harmadában
volt az autonómia intézményeinek és képviselőtestületeinek létrehozása nélkül, azok megteremtése viszont az emancipációt követő évtizedek legnehezebb feladatának bizonyult. Az izraelita felekezet intézményrendszerét az 1880-as években is 1868-as egyetemes gyűlés hatására bekövetkezett szakadás határozta meg. A Magyarországon élő zsidóság a polgári emancipációig egymástól független autonóm hitközségeket alkotott, amelyek között nem alakult ki intézményes kapcsolat. Mindez összhangban állt a zsidó tradícióval, amely a diaszpórában élők egyedüli összekötő elemének az ősök hitét tekintette. A kiegyezés után azonban a polgári kormányzat a zsidóság érdekképviseletének ellátására a protestáns felekezetekéhez hasonló hierarchikus szervezetet kívánt létrehozni. Ennek érdekében ült össze 1868-ban Eötvös József kultuszminiszter és a zsidóság haladó erőinek ösztönzésére az izraeliták egyetemes gyűlése, amely azonban ellenkező eredménnyel, a felekezet szervezeti szakadásával, a haladó és konzervatív erők végleges elválásával zárult. 58 Jóllehet az egyetemes gyűlést követően az egyes irányzatok létrehozták a maguk képviselőtestületeit 59 , ezek a hatóságok azonban a következő évtizedekben Ennek ellenére a zsidó közösségek több államban az autonómia magasabb szintű intézményeit is létrehozták. Lengyelországban a 16. században két nagytanács jött létre, Csehország, Morvaország és Szilézia külön főrabbival rendelkezett, akik mellett előkelőkből álló deputáció működött. Magyarországon a 17. századtól ismert a főrabbi tisztsége, de szerepköre nem terjedt ki a közösségek összefogására. A belső autonómia magasabb szintű hazai intézményeinek kialakulását mindenekelőtt a gyakori népességmozgás akadályozta, a 16-17. századot jellemző népességcsökkenés után csak a 18. század második felétől indult meg olyan mértékű bevándorlás, amely szilárd hitközségi kereteket teremtett. Ld. Venetianer Lajos: A zsidóság szervezete az európai államokban. Budapest, Lampel R. (Wodianer és fiai), 1901. Az egyetemes gyűlésnek rendelkeznie kellett volna a hitközségek szervezetéről, rendeznie kellett volna az izraelita iskolák és az iskolai hatóságok kérdését, illetve döntenie kellett volna az 1850-ben létrehozott, s azóta számtalan vitára okot adó iskolaalap kezeléséről. Bár a tanácskozás mellőzni kívánta a vallási kérdéseket, az ortodoxok elhagyták a kongresszust, majd a vallás- és lelkiismereti szabadságra hivatkozva a parlament képviselőházához fordultak, amely engedélyezte intézményes különválásukat. A szakadáshoz ld. Katz, Jakov: A végzetes szakadás, i. m. A téma korábbi feldolgozásai: Groszmann Zsigmond: A magyar zsidók a XIX. századközepén (1849-1870). Budapest, 1917; Katzburg, Nathaniel: The Jewish Congress of Hungary, 1868-1869. In: Braham, Randolph L(ed.): Hungarian-Jewish Studies. New York, 1969. Vol. 2.1-33. old. 59 A zsidóság haladó szárnya elfogadta a kongresszus határozatait, s hitközségeik működését az uralkodó által 1869. június 14-én szentesített szabályok határozták meg. A haladó hitközségek 26 községkerületet alkottak, a kerületek és a kormány között a Magyarországi Izraeliták Országos Irodája közvetített. A haladó irányzat elnevezésére ettől kezdve a „kongresszusi" jelzőt használják. A köznyelvben elterjedt „neológ" kifejezés a magyar zsidóság újító szárnyát megkülönbözteti a radikálisabb német reformirányzatoktól. A kongresszust elhagyó ortodoxia számára a Hitőr Egylet által alkotott szervezeti szabályzat számított mérvadónak, amit a kultuszminiszter 1871 októberében hagyott jóvá. Az ortodoxok az Országos Iroda mintájára egy hét tagból álló bizottságot hoztak létre Orthodox Közvetítő Bizottság néven. Harmadik irányzatot alkottak a kongresszus előtti állapotokhoz ragaszkodó, status quo ante alapon álló hitközségek, amelyek a korszakban nem rendelkeztek önálló
