Emancipáció után I. - Budapesti Negyed 59. (2008. tavasz)
KOR, ESZME TÖRTÉNET - KARÁDY VIKTOR: Zsidóság Budapesten a 20. század első felében
séges a többségi társadalomban való elinerüléshez, még kevésbé a teljes befogadáshoz. Mégis, a vallásváltás formális „önfeladást" jelentett, az örökölt közösségi kötelékek elszakítását, még ha ezt az érintettek aztán különbözőképpen dolgozhatták is fel (felekezeti közömbösség mellett megtartott „zsidó tudattal", öngyűlölettel vagy akár kompenzációs jellegű antiszemitizmussal és a zsidó gyökerek disszimulációjával). A vallásváltás mindezért a voluntarista - bár sokszorosan „kívülről determinált" - identitásváltás legradikálisabb lépésének tekinthető. Országos viszonylatban az aposztáziában is a fővárosi zsidóság járt az élen, mint ahogy ez másutt is így volt a modern kori Európában, bár a honi zsidóságban ez 1919 előtt kevésbé gyakori magatartásnak bizonyuk, mint a korabeli Bécsben, Prágában vagy Berlinben, ahol Budapesthez hasonlóan sok (bár a magyar főváros számait el nem érő) „asszimilált" zsidó élt. Ezt úgy is lehet értelmezni, hogy a honi zsidó asszimiláció a közép-európai nagyvárosi zsidóság más nemzeti kereteiben élő részlegeinél kevésbé volt kitéve olyan nyomásnak, hogy a többségi társadalommal való („nemzeti", kulturális, életszervezési, életmódbeli, politikai, szokásrendi stb.) azonosulását felekezeti önfeladással is kifejezze. Ez a „kisebb nyomás" minden bizonnyal többek között a feudalizmusból kinövő magyar társadalom egyedülálló vallási megoszrottságával is magyarázható (1919-ig nincs többségi vagy „uralkodó" felekezeti népes49 Az adatokat ld. tanulmányomban. Karády Viktor: Asszimiláció és társadalmi krízis. In: Uő: Zsidóság, polgárosodás, i. m. 134-135. old. ség). Ez azt jelentette, hogy a vallási tér szegregációra, (ön)megkülönböztetésre, kizárásra és távolságtartásra felépített erőviszonyai között az izraeliták csak az egyik igaz, az egyedüli nem keresztény - kisebbséget képviselték sok más mellett, amelyekre esetenként és helyileg hasonló „térítési nyomás" nehezedhetett. Ha tehát nem is volt nagyon erős ez a nyomás - legalább 1919-ig -, legerősebben az egyébként is „asszimilációra hajló" fővárosiak egyes frakcióit érintette, különösen azokat, akiknek karrierelvárásair (közületi hivatal, például az egyetemen), házasodási lehetőségeit (vegyes házasság elkerülése) vag)' akár csak társadalmi befogadási esélyeit (keresztény társaskörökben, baráti társaságokban) a felekezeti önfeladás konkrétan segíthette. Ezért nem meglepő, hogy az összes zsidó kitérő zöme (1919 és 1938 között 71 százaléka, de még az 1939-1942-ben megnagyobbodott országban is 57 százaléka) fővárosi volt. 49 Az 1941-es népszámlálás pedig az összes „zsidóvérű keresztény" között 62 százalék budapestit talált, míg a hithű zsidóságból mindössze 25,4 százalék volt ott lakó. 50 Egészen hasonló arányok mutatkoznak a zsidó-keresztény felekezeti vegyes házasságok szempontjából is. Ez a vegyes házas keveredés hivatalosan csak a polgári házasság 1895-ös bevezetése után bontakozhatott ki. Azután fokozatosan nyert tért, főképp a városi házasodási piacokon. Ez a mozgalom nem tartalmazta a zsidó identi50 Ld. Kovács Alajos: A keresztény vallású, /'. h. 102. old.
