Emancipáció után I. - Budapesti Negyed 59. (2008. tavasz)

KOR, ESZME TÖRTÉNET - HADAS MIKLÓS - ZEKE GYULA: Vázsonyi Miklós önéletmondás (Részlet)

gem a nagy ünnepeken leadott ortodox családoknak, hogy én ott éljem meg a hit bensőségét, ahogyan ő azt még az ő nagyszüleinél, a Weiszfeld Adolfnál látta. És azt akarta, hogy ezt én is lássam, hogy milyen a zsidó ünnepeknek a hangulata, milyen egy zsidó ünnep egyáltalán. 0 ezt már nem vállalta, nem érezte ennek a belső szükségességét, de azt akarta, hogy én lássam, hogy tudjam. Valószínűleg innen is van bennem, bennem személy szerint is szeretet az ortodoxok iránt, mert láttam ezeket a kulturált budapesti polgári családokat, a Spitzereket, nagykereskedő család volt a Sas utcában, akik tartották a sátoros ünnepet és tartották a szédert, és így ezen a kettőn, tehát Pészáchkor és sátoros ünnepen megélhettem ezt a bensőséget én is. Újévkor és Hosszú napkor mi elmentünk a zsinagógába a családdal, tehát apámmal a Dohány utcába. De ez csak két ünnep volt. Hanukkánál egyszer voltam egy másik családnál, de az nem annyira maradt meg, és ugyanakkor mi tartottuk a karácsonyt. Tartottuk a karácsonyt, karácsonyfa volt nálunk is, mint minden közép-európai, német kultúrájú országban, mert végül is Németországból jön a fenyő, és nem a Biblia Területéről. És hát volt karácsony is, és a bajor nevelőnőm vitt a katolikus Teréz templomba, tehát kaptam eg)" komoly katolikus, hogy mondjam csak, kulturális információtömeget is, így mondanám. És a bujkálás alatt is két katolikus vénkisasszony rejtegetett és tanított imára, úgyhogy hál' Isten, ebből a szempontból azért nem panaszkodhatom. A probléma ott van, hogy a magyar zsidóság ateizmusba süllyedt vagy menekült végül is. És ennek a menekülésnek van egy valódi oka. Én úgy értékelem a '44-45-öt, hogy az a magyar zsidóság számára Isten elvesztését jelentette. A Gonoszra gonoszsággal válaszoló, ávóssá züllött, zsidóságából kivetkőzött egykori zsidóknál a „Lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten!" pusztító kétségbeesése ártatlan zsidó polgárok, becsületes antináci ellenállók szadista kínzásához és kiirtásához vezetett. Számomra, aki zsidó maradtam, és ezáltal etikai értékeket vállaltam, égető szégyen volt, hogy a sztálinista rendszer pribékjei között egykori zsidók is buzgón ügyködtek. Általában azt szokták mondani, hogy '44-45 a haza elvesztését jelentette, és ez is igaz, de mélységében nem mérhető a metafizikai veszteséghez. A túlélők egyik része az új ateista világmegváltó gondolatba menekült, a másik pedig vagy kivándorolr vagy ilyen-olyan formában beilleszkedett a rendszerbe. A kivándorlók, ha jómódúak voltak, akkor Nyugatra mentek, mert úgyis mindenüket elvették, de volt kulturális tőkéjük. Ha szegények voltak, akkor Izraelbe mentek, mert itt nem volt már erejük még egyszer mindent újrakezdeni, és mégis mindent újra kellett kezdeni, és akkor inkább ott akarták ezt tenni, ahol azt hitték, hog)- biztonságban lesznek. Viszont aki maradt, annak, gondolom, legalább a fele a kádárizmus idején, mint álta-