Jókai Budapestje - Budapesti Negyed 57. (2007. ősz)

BEVEZETÉS - JÓKAI MÓR: Budapesti élet

nek előcsapataival már találkoztunk a zöldségpiacon, a kránclis hölgyekkel, kik csirkér, libát kínálgatnak x kocsival megállapodónak. Itt azonban már egész kolóniája van az áldozatra szánt tollasoknak, nagy részük kupola idomú vesszőrekesztékekbe zárva. Ezeket többnyire a közel fekvő nagy alföldi városokból hozzák; azonban a pesri kofák már a vám előtt megvásárolják s a csirkemonopóliumot kezükből ki nem bocsátják. Nem felejtendők el ezek között a gyönge malacok sem, amelyek, kivált új esztendő előtt, mesés árakon kelnek, mivelhogy Budapest összes keresztény lakossága át van hatva attól a hittől, hogy új-év napján a malacpecsenye szerencsét hoz, mert „előre" túr; a szárnyas baromfi ellenben baljóslatú sült ekkor az asztalon, mert az „hátra" kapar! Ebbe a kedélyes népcsődületbe elszórva, - ma már mind ritkábban ugyan - találjuk a Laci-konyhákat. Egy" kis magyarázat kell hozzá. A régi magyaroknak röbb rendbeli László királyuk volt. A legelső Szenr László volt. Ezt szererték azért, mert vizet teremrett elő a sziklából a szomjazóknak. A második volt Kun László. Ezt nem szerették azért, mert az embereket éhezni tanította; elvette a marháikar, úgy hogy a parasztok maguk húzrák a laptikár s elnevezték azt Kun László szekerének. Hátul maradt a jó Dobzse László, aki annyira engedékeny voir, hogy utoljára nem volt pénze a mészárszékre, hanem a sátoros kunyhóból hordana fel Budavárába a süket. Ezért híjják azt a sátor alatt sistergő katlant mai napig Laci konyhának. De annyit meg kell vallanunk, hogy aki még abból a fehér cipó közé szorított cigány pecsenyéből nem evett, s rá abból a hamisítatlan kecskeméti karcosból nem ivott: az nem is rúdja, mivel élt Lucullus.? Egy utca-kanyarodásnál a baromfi-vásárról a halpiacra bukkanunk. A halárusnők már a kofák aristocratiájához tarroznak. Mindannyian délceg, kidomborult alakok; festői mintát is találni közöttük. Sátoraik alatt láthatók nagy kádakban a böjti eledelül szánt kisebb fajta vickándó csemegék; de a vágó tőkéiken mázsás harcsák, tokok és vizák pompáznak, melyek még félig elevenek s tátognak, mikor a szép kezek a haralmas bárddal egy szeletet levágnak belőlük. Különös gourmand uraságok, casinói habiruék tudják a módját, hogyan kell magukat nagyratarró halász uraságok álral meginvitáltatni azok földszintes házaiba, kedélyes halászlére, ahol aztán nincs egyéb, mint magyarosan készített hal, meg pezsgő, és semmi toaszt. Hanem ezt csak válogatott urak engedhetik meg maguknak - rirkaságképen. Ilyen a budapesti vásári élet. Hiányzik belőle a világvárosok kínálgatási lármája: az az énekhangra szedett reklám, amitől a délelőtti órákban visszhangzanak Párizs és Nápoly utcái. Még néhány évtizeddel ez előtt lehetett néhány sajátszerű hangor hallani az utcákon: a dunavizes ember „Dónawoósz!"-t kiabált, a házaló eltutmálta reszkerő hangon a „Handlééé!"-t, a szalmaáruló végig kiabálra az utcát a „szalmát vegyenek"-kel, a váci olajárusnő elrikkantotta az „oláj"-t, a milimári leány beénekelte a kapu alá „Káfen's a Mili und an Obers!", a soroksári polgártárs ránk parancsolta dörgő szóval, hogy „Krumpli káft!" (magyar-németül), a tót le-