Jókai Budapestje - Budapesti Negyed 57. (2007. ősz)

„AMIT ÍROK, AZT MIND ÉRZEM" - EISEMANN GYÖRGY: Az írás anarchizmusa

szerű házmesterné ismerreti össze az én-elbeszélőt a házigazdával, Ágnes apjával, akinek a narrátor először a hangját hallja meg az ajtó mögött, s csak később pillantja meg az alakját. Hang és test között hatalmas ellentét feszül: „azt hittem a kegyetlen dörgő hang után, hogy valami herkulesi alakkal fogok találkozni, s hát aztán előttem állt egy kis, ötödfél láb magas gnóm. Elől-hátul púpos, két hosszú keze a térden alul nyúlkált, s a lábai közül az egyik befelé görbe volt, úgyhogy minden lépésnél úgy tett az egész alak, mintha fel akarna dűlni. Hanem hatalmas nagy feje volt, s bozontos haja, ami úgy állt szerreszéjjel, mintha minden egyes szála irróznék a másikkal való érintkezéstől." Szó és test, beszéd és írás hasadása úgy teremt kér különböző jelrendszerr, hog)' az utóbbi önállósodik, nem fejezi ki az előbbit, mintha semmi köze sem lenne hozzá. A megszokott hierarchia felbomlik: a narráror megrökönyödve tapasztalja, hogy az arculat nem képmása a szónak. A herkulesi tónust megtagadja a majomszerű megjelenés, lélek és test viszonyának visszájára fordulása, mely az európai kultúrában a bűn legbiztosabb tanújeleként értelmeződik: például azon nyelvészeti trakrátusokban - Rousseau-tól Saussure-ig -, melyek az írás agresszivirását a test tévelygéseivel állítják megfelelésbe. Az anarchisták mindenáron referencializálni akarnak, azaz a világra erőltetni a nyelvüket. E referenciálás ezúrral a hang szimbolikus potenciáljának cáfolatával valósulna meg, a testet írásnak és az írást testnek használva. Vagyis éppen a nyelv anyagszerű aspektusa tűnik elő eszközként való használatának velejárójaként: abszolút materialirásának látszata nem más, mint instrumenralitásának tételezése. A narrátor pedig igazodik ehhez a nyelvhasználathoz annyiban, amennyiben a merénylők történetét a saját nyelvükön beszéli el, a terrorr így mintegy visszafordírja rájuk. Már a cselekmény ragolása, a regény fejezetekre osztása nyomatékosan a kimondhatatlan, beszédhang nélküli, semmilyen szóval nem megfeleltethető írásjelekkel törrénik, a sztori vélerlenszerű alakulása szerinr. Az egyes részeker háromhárom csillag választja el egymástól úgy, hogy e nyomtatott karakrerek a szrori éppen adódó egyes mozzanatait rajzolják elénk. Így lesz a három csillag hol a papírra ejrett három tintafolt, hol három dinamitbomba, hol három hullócsillag, azaz a foltok, a bombák, a csillagok konkrér ábraként kerülnek a szövegbe. Ezzel pedig az anarchizmus és a kompozíció, az írás és a narratíva összeférheretlensége manifesztálódik: a szerkezer pusztítói jelölik magát a szerkezetet, vagyis eleve kódolják az általuk létesített strukrúra szérvetését. Mindezzel összefügg a regényben tematizáltan is megjelenő írások sorsa. Az egyiket a narráror jegyzi Agnes szobájának ajtaja fölé, fehér krétával, mintegy védelme alá helyezve a lányt: „Ezen szoba szentély mindenkire nézve." A másik a vörös tintával írt fegyvervásárlási szerződés. A fehér betűk és a vörös bérűk harcát látszólag a vörösök nyerik, de ez a harc számukra valóban a végsőnek, azaz önfelszámolónak bizonyul. A fehér krétával írt mondat kiesik a szövegösszefüggésből, darabokra hull: a hatalmas robbanás után csak a félbetört ajtófélfa foszlányai maradnak meg. De a kárré-