Summázat és jövő. Kérdések és válaszok Budapest közelmúltjáról, jelenéről és jövőjéről - Budapesti Negyed 56. (2007. nyár)

VÁLASZOK - LADÁNYI JÁNOS: Szegregáció és rehabilitáció Budapesten

lcntó's mértékű és tarins csökkenése közepette, és a budapesti lakóterületeknek a zöldövezetek, valamint a funkciójukat vesztett egykori ipari területek felé való állandó terjeszkedésének időszakában ment és megy végbe ma is. Ésszerű várostervezői szempontokkal tehát aligha támasztható alá az amúgy is túlzsúfolt belső pesti városrészek beépítési intenzitásának radikális megemelésére irányuló „városrehabilitációs" hevület. Sokkal inkább arról van szó, hogy a vagyonukat felélő önkormányzatok mára mindent pénzzé tesznek, ami csak lehetséges. Ennek a külső kerületekben egyre nagyobb zöld területek esnek áldozatul, a „rozsdazónában" ötletszerűen és korszerűtlenül átépített városrészek nőnek ki a földből, a belső pesti kerületekben viszont, ahol ilyen „szabad területek" nincsenek, az önkormányzatok a meglévő, gyakran igen értékes épületek és épületegyüttesek minden áron kikényszerített lebontásával igyekeznek szabad teret biztosítani gyanús ügyleteik számára. Mindez állatorvosi lóként illusztrálja a magyar önkormányzati rendszer, a budapesti kerületek és a főváros viszonyának és a műemlékvédelem magyarországi helyzetének visszásságait. Mivel a rendszerváltás utáni fővárosi rehabilitációs projekteket levezénylő kerületi önkormányzatok igazán se a piac fogyatékosságait korrigáló szociális intézményeknek, sem pedig valóságos piaci aktoroknak nem tekinthetők, nem ritka és esetleges anomáliáknak, hanem a kvázitulajdonossá tett önkormányzatok érdekeiből szükségszerűen adódó magatartásuk következményének tulajdonítható az, hogy az általuk folytatott úgynevezett rehabilitációk során kvázi-műemlékvédelem érvényesül, az önkormányzatok kvázi-szociálpolitikai tevékenységet folytatnak, a „rehabilitált" területeken pedig kvázi-modern városrészek jönnek létre. A tapasztalatok azt bizonyítják, nem felel meg a valóságnak az az önkormányzatok által gyakran hangoztatott érv sem, hogy az ilyen típusú rehabilitáció „nem finanszírozható", mert arra „nem lehet befektetőt találni". Nincs értelme általában vett befektetőről beszélni. A tőke mindig az adotr gazdasági és intézményi feltételekhez igazodik, és olyan szituációban, amikor az önkormányzatok olyan feltételeket teremrenek, amelyek között csak rövid távú spekulációban gondolkozó, korrupt befektetők tudnak érvényesülni, nincs mit csodálkozni azon, hogy többnyire ilyen irányú befektetői érdeklődés mutatkozik. A nemzetközi és - sajnos egyelőre csak üdítő kivételként - néhány hazai tapasztalat azonban azt bizonyítja, hogy többé-kevésbé normális feltételek esetén megjelenik a történelmileg kialakult, értékes városrészek valóságos megújulásában érdekelt tőke is. Egyébként nemcsak helytelen, hanem törvényszerűen korrupt viszonyokat eredményező nézet az, hogy az önkormányzatoknak vagy az állam-