Summázat és jövő. Kérdések és válaszok Budapest közelmúltjáról, jelenéről és jövőjéről - Budapesti Negyed 56. (2007. nyár)

VÁLASZOK - GRANASZTÓl GYÖRGY: Budapest tegnap, ma, holnap

amelynek egyik újdonsága, hogy nincs is társadalom többé, eltűnt, mert széthúzó vagy közömbös csoportosulások, rétegek élnek egymás mellett, egyre jobban különböző anyagi viszonyok között, az embereket legfeljebb az köti össze, hogy nagyjából ugyanazt látják a tévében. Társadalom addig volt, amíg hinni lehetett a haladásban, a tudomány erejében, a technika ál­dásaiban, a mindenkire vonatkozó erkölcs érvényesülésében és abban, hogy az osztálytársadalom a munkásság vezető erejére támaszkodva képes javíta­ni az életkörülményeken. Méghozzá folyamatosan. A város volt a haladás la­boratóriuma és terjesztője, a lakótelepeivel, a rendezett tömegközlekedés­sel, a metróval és a Népstadionnal, minden lakásban villany, áttértünk a földgázra. Az utazás megkezdéséhez a metróban egyforintost kellett be­dobni a mozgólépcső felső végén. Moszkvában öt kopeket, és egy vasrúd rá­vert a bliccelni szándékozó térdére, méghozzá olyan erővel, hogy két ér­vénytelen kísérlet kórházi kezeléssel fenyegetett. Megjegyzem, annak idején - a párizsi metróban szerzett tapasztalataim alapján - komolyan elkezdtem gondolkodni azon, hogy a szocializmus és a kapitalizmus közti alapvető különbséget nem lehet-e ebből levezetni. Pá­rizsban ugyanis a belépés előtt zárva volt a bejárás az utas előtt, a szocialista rendszerben, fel Prágáig, Berlinig ellenben nyitva. A kapitalizmusban a zár nyílt ki a jegykezeléskor, a szocializmusban a szabad pálya zárult le, ha az ember nem váltotta meg a jogot. A problémának, s a szimbolikusnak gon­dolt különbség értelmének, sohasem tudtam a végére jutni, saját intellek­tusom korlátaiban ütköztem, pedig többször próbálkoztam a következtetés végigvezetésével. Szocializmus. A szocializmusban, amit ma kommunizmusnak nevezünk, különösen az első időkben, még létezett valami világmegváltó szándék, amely abban is kifejeződött, hogy például megtervezték a lakótelepi házak környezetét. A tömeges lakásépítés kísérőjeként parkosítottak, óvodák, üz­letek és más közösségi létesítmények épültek. Abban a csalóka hitben, hogy majd ettől jobban érzik magukat az emberek. Apám hívta fel a figyel­memet arra, hogy az efféle naiv racionalizmus szemléletének megfelelően az ösvények, a sétányok, az átjárók mindig derékszögben találkoztak, ami egyébként nagyon idegesítő. Kanyargós ösvényeket tapostak tehát az em­berek a gyepen, amely kikopott, a kisgyermekes anyukák lazán elengedték kezükből az uzsonna papírt, a [nota szelet („kukoricás nugát") sztaniol cso­magolását, a füvet senki sem locsolta, a homokozó is úgy maradt, néhány év alatt lepukkantak a hinták és a padok, viszont megnőttek a bokrok és a fák. Egyre többen kezdték megutálni a lakótelepi életet, a szűkülő panellakáso­kat, a házak lépcsőházaiból áradó, dermesztő elidegenedést.

Next

/
Thumbnails
Contents