Görögök Budapesten - Budapesti Negyed 54. (2006. tél)

CSORBA LÁSZLÓ: Híd, város, ország

csak a következő évtizedben került sor), megvolt az esély, hogy magyar területen vezessen a kulcsfontosságú Bécs-Trieszt vasúti fővonal a tenger felé. A kiélezett érdekviszonyok nagy profitot sejtettek, s így éles versenyhelyzetet teremtettek. Sina 1837. február 17-én engedélyt kért a Bécs-Bécsújhely-Sopron-Győr (később Buda, illetve Trieszt) pályaszakaszra - ám alig három (!) napra rá jelentkezett a Metternich államkancellár hathatós támogatását élvező Rothschild-csoport is (kapcsolatban a pesti Wodianer és Ullmann cégekkel) a Bécs-Pozsony-Pest-Debrecen-vonal építési jogáért! Sina ekkor kissé elbizonytalanodott, mert az előmunkálati engedélyekről vitázó 1839-40. évi országgyűlés inkább a bal parti vasutat preferálta, márpedig ez esetben a Bécsből Pestre jutáshoz nem kell a híd! Mihelyt ezt fölismerte, Széchenyi minden erejével a bal parti Misútterv ellen fordult, és végül sikerült az ingadozó bárót megnyugtatnia. A helyzetet az is jelentősen nehezítette, hogy a Wodianer-Ullmann társulás - bécsi barátaik bíztatására - szintén pályázott a híd építtetési jogáért. Mindkét vállalkozói csoportnak pontos terveket és részletes költségvetést kell bemutatnia a döntéshez. Sina pályázati anyagának elkészítésében sokat segített a Pestre érkező William Tierney Clark. Csakhogy Wodianerék sem hagyták magukat, s nem kisebb nevet nyertek meg az ellenterv kidolgozására, mint a Széchenyi által még Londonból ismert George Rennie-t. Még sok szép részlete van a „lánchídi csatának", de idő hiányában ezekről most nincs módom beszélni. Csak pár szóval utalhatok a legfontosabb eseményekre. A közben lezajló rettenetes árvíz nem vetette vissza a híd ügyét. A két rivális tőkéscsoport, Sina és Wodianerék megegyeztek egymással, az országos hídbizottság pedig Sina pályázatát fogadta cl, és Adam Clark kapott megbízást az építkezés irányítására. És áramlani kezdtek az építési anyagok: a homokkő Vácról és Sóskúrról, a gránit Mauthausenből (az osztrák kisváros bányáját akkoriban Sináék bérelték, és még Bécs macskaköveihez is szállítottak nyersanyagot), a hidraulikus mész alapanyagát adó márga a szerémségi Beocsinból, a tégla Pest és Buda gyáraiból, a hétezer facölöp a szlavóniai tölgycrdőkből, a cement a hídépítés budai oldali saját műhelyéből, az öntöttvas szerelvények az Andrássyak dernői üzeméből, Ganztól, sőt még Metternich vasgyárából is, és végül a kovácsoltvas alkatrészek a Howard and Ravenhill cégtől érkeztek - ez utóbbiak a Drcsler és Kayser vállalat uszályain 1848 tavaszán egyenesen London rotherhite-i külvárosából jutottak el a forradalmasodé Európán keresztül a magyar fővárosba. Abban a szellemi kötőanyagban, amely e tízezernyi alkatrészből a hidat végül összerakta és máig egybenrarrja, örök megbecsülésre érdemes szerepet játszott a görög üzletember tudása, vállalkozó kedve és jóakarata.