Erzsébet-kultusz. 2. Szöveggyűjtemény - Budapesti Negyed 53. (2006. ősz)

MEGEMLÉKEZÉSI SZERTARTÁSOK - ÁDÁM SÁNDOR polgármester beszéde a mezőtúri közgyűlésen - Részletek (1898. szeptember 17.)

és pompát folyton folyvást csak kerüli; a ki nem hivalkodik, nem büszkélkedik azzal, hogy ő a vén Európa egyik leghatalmasabb uralkodójának a neje; a ki - mint hajdan dicső emlékű Mátyás király, - lent jár a pór nép között, s közben egyedül abban találja gyönyörűségét, ha a szegényen, a nyomorulton segíthet és ha ezek őt is csak olyan közönséges lénynek tartják, mint aminők ők maguk; a ki - míg fiatal korában örömét találta az életben - mint királynő, magas állását és fejedelmi férjének iránta való végtelen szeretetét arra használta fel, arra aknázta ki, hogy egy porba sújtott népet felemeljen és új életre keltse az elárvult magyar nemzetet! Oh, bár mi is új életre tudnánk hívni őt, a mi megmentőnket. Minő rettenetes gyávaság kell ahhoz, hogy valaki egy nőre gyilkos fegyvert emeljen? - Micsoda elvetemültség kell ahhoz, hogy valaki eg)' kiséret nélkül, gyanútanúi menő védtelen nőt megtámadjon és ok nélkül halára sebezzen egy ártatlant, egy élő szentet?! - Alábbvaló azonban minden a hiénánál, a ki egy gyászbaborult beteg mattónát - ki elől minden jó érzésű ember önkénytelenül kalapemelve kitér, vagy segélyre siet - bántalmazni nem átall. Valóban - mint fájdalomtól lesújtott férj monda: „megfoghatatlan, hogy ölhette meg egy embet ezt az asszonyt, a ki teljes világéletében soha senkit nem bántott és mindig csak jót cselekedett"! Megfoghatatlan, hihetetlen ez, mélyen tisztelt gyászközgyulés, és ime! mégis szomotú valóság! Megrendül az ember hite az isteni gondviselés létezésében! - IIa van isteni gondviselés, hogy lehet az, hogy épen e legjobb királynőt, a mi védpaizsunkat, a legbánatosabb édes anyát, az özvegyek és árvák gyámolát és vigasztalóját vezérelte útjába annak az - olasz banditának?! Azaz hogy nem, mélyen tisztelt gyászközgyűlés! nem a mi jóságos patronánkat vezette útjába a végzet annak a gaznak, hanem az isteni gondviselés még ennél is borzasztóbb volt: egyenesen ráküldötte, reá uszította ezt az elvetemült bestiát a mi áldott emlékű nagyasszonyunkra, adván abba a királyné kiirtására törő ellenállhatatlan baromi ösztönt. Ok nélküli gyilkosság és isteni bölcs gondviselés! Hogy férhet meg e két fogalom egymás mellett?! Hogy ketülhetnek egymás mellé?! Igazán megfoghatatlan, érthetetlen; - valóban kétségbeejtő egy állapot! Azonban nem folytathatom tovább, mélyen tisztelt gyászoló közgyűlés. Ne tusakodjunk az Istennel, hanem gyászoljuk nagy bánattal a mi nagy halottunkat, gyászoljuk a magyar nemzet szerencsétlenségét, hogy a végzet mindig azoktól foszt meg bennűket, a kik minket igazán szerettek és a kiken mi is gyetmeki áhítattal csüggöttünk! [...] A borzalmas valóság azonban, mélyen tisztelt gyászközgyűlés, az, hogy az ártatlan királyasszonynak hű magyar népéért dobogó szivét orgyilkos tőre járta keresztül; a szomorú valóság az, hogy a mi védbástyánk összeomlott örök-