Erzsébet-kultusz. 2. Szöveggyűjtemény - Budapesti Negyed 53. (2006. ősz)

NEKROLÓGOK - HERCZEG FERENC: Temetés után

nemzet újra kezet fogtak. A Habsburgoknak meg van az a fölséges előnyük a világ összes uralkodó családjai fölött, hogy csak közeledniük kell a nemzethez és Antheuszként újra és újra meríthetnek az anyaföld kiapadhatatlan erőforrásaiból. Nem, Erzsébet kitályné nem volt hasonló sem angol névrokonához, sem Katalin cárnőhöz, sem pedig a történelem többi nagy asszonyemberéhez, mert midőn bele kellett elegyednie a politikába, akkor is megmaradt minden ízében asszonynak. Elragadó bájjal közeledett a szomorkodó nemzethez, a részvét könyévcl szép szemében. A nemzet hitt neki és bízott benne, mert csalhatatlan ösztöne megsúgta neki, hogy Erzsébet királyné szivében meleg rokonszenv dobog - az a regényes szinpátia, melyet a fejedelmi harcosok szép unokája érez a sebesült katona iránt. Néma elragadtatással, boldog kábultsággal nézte itt mindenki. És azután megszólalt: — Szeretlek nemzetem, mert szenvedsz. Szeretem az uramat és azt akarom, hogy te is szeresd. Feledd el azt, amit elfelejteni lehetetlen, az én kedvemért. Add ide a kezedet, itt az övé. Ilyet államférfi nem mondhat és nem tehet csak asszony. És a csoda megtörtént. Király és nemzet újra egygyé lettek; a trón és az ország meg volt mentve. Nagy királynénak nevezzük Erzsébetet és emlékszobrot állítunk neki. Azok a borusszok, aki égnek tornyosuló kő- és ércépületeket emelnek a tett és a siker héroszának, Bismarcknak, csodálkozva és talán mosolyogva szemlélik munkánkat. Szeretnénk tőlük valamit kérdezni: — Azt hiszitek, ha az egységes Németországot ma egy könnigtaetzi csatavesztéshez hasonló katasztrófa érné, hogy akadna köztetek olyan ember, aki a vereséget a német egység megerősítésére és a császári ház hatalmának emeléséte tudná fordítani? * A legfinomabb hatásokkal dolgozó költő jellemezhetné csak a különös, titokzatos szomorúsággal telt érzést, mely ujabban a nemzetet hajdan rajongva ünnepelt királynéjához fűzte. Amióta a királynéta rájött a nagy nyugtalanság, oly titkán láttuk csak. A nemzet, mint egy gavallér férfi, attól való félelmében, hogy gyöngéd tészvéte alkalmatlannak tetszhetnék, szerényen háttérbe vonult. És mégis, mikor utoljára láttuk, az ezeréves ünnepeken, mindegyikünknek a lelkében ott égett a vágy: bár maradna közöttünk! Mi megtudnók vigasztalni, mi akik annyira szeretjük ...