Erzsébet-kultusz. 2. Szöveggyűjtemény - Budapesti Negyed 53. (2006. ősz)

IRODALMI EMLÉKEZÉSEK - FALLY HENRIK: Erzsébet királyné. Elbeszélő költemény hét énekben - Részletek

„Hát mert ne szeressem a magyar nemzetet?" Kérdé a királyné, „ki mindig jó hozzánk, Es lovagias jellemmel és hősileg Mi nekünk századokon át volt védbástyánk? Egy igaz lelkű nép nem tűrhet csorbítást Es joga eltiprója ellen síkra száll, Hisz' a ki másnak jogát szívén viseli, Az előtt biz a sajátja is becsben áll. Nézd ama tért, hol hősi vér még gőzölög, Bús csatasík, mely szörnyű rémként sötétlik; Eltemetetlen hullák szerte bevernek; Föléjük éjszaka borítja szárnyait. Leégett falvak, üszkös rom és omladék. A füst alatt itt ott láng is felcsapog; A tetemek fölött zajongó rajokban Prédára éhes varjusereg kóvályog. És kisértetek járnak búsan szótalnul; Lesorvadt arezukon gond és fájdalom, Az élet virága ott el van taposva, Csak a gyász jelöli hűlt helyét és sírhalom. O nincsen élet ott, hol nincsen napsugár, Az éjszakára nem a nappal virrad fel, Hol minden mosoly, mely az ajakra felszökik, A bú és bánat özönében fullad el. Es halljad csak a rablánczot mily rémesen Csörtet oly tompa zajjal messze elbalón, A nyirkos börtön mélységből törve fel, Hol sóhaj vegyül közbe alig hallhatón. Kik eltemetve holtan sítban fekszenek, Elszenvedték, mit rájuk rótt a végzetük, De a kik böttönbe temetvén, élnek még És szörnyű haldoklásban múlik életük. Borongó esthomályban látsz egy őszi tájt, Athatlan köd takarja, mint egy szemfedő, Fekete foltok vannak sátga homokon, Oly borzalmas ott minden, mint egy temető.