Társasélet Pesten és Budán - Budapesti Negyed 46. (2004. tél)

KERÉNYI FERENC: A színház mint társaséleti színtér

ünnepelt a forradalmi tömegdallá lett, darabzáró Rákóczi-induló hallatán. Az 1850-es évekből előleget kaphattak a kortársak 1849. január 5. és április 24. között a forradalom fővárosának első, ekkor még ideiglenes megszállásakor. A Nemzeti Színházat minden eddiginél kevesebb néző, főleg császáti katonaság látogatta, ami távol tartotta a polgáti közönséget. A karzat vasárnapi publikuma kitartott, sőt olykor aktív döntésre is teret talált, elértve a színészek hangsúlyáthelyezéseit, megtapsolva a verbunkost, egyes kiragadott mondatokat, éljenezve a magyar hazát, a szabadságot és Kossuth Lajost. A szabadságharc végleges bukása után a helyzet annyiban változott, hogy a színház nézőteréről való távolmaradás nem lett a passzív ellenállás formája. A Nemzeti Színház vezetése, sőt (országgyűlési támogatás híján) részben fenntartása is az arisztoktácia kezébe került, akik az ország politikai irányításába nem szólhattak bele, de úgy érezték, hogy az általuk (is) alapított-támogatott-vezetett nemzeti közintézmények sorsáért felelősséget kell vállalniuk. A színház élén 1854-től hat éven át az a gr. Ráday Gedeon állhatott, aki 1845 és 1849 között már országos főigazgatóként tevékenykedett ugyanott. A közönség kétségkívül átrétegződött, amint azt Rosenthal Sámuel német újságíró (keserűen) rögzírette egy, 1850 márciusi beadványában: „... az egész társadalmi élet központja, a művelt társaság, a külföldiek és a vidékről felrándulók találkozóhelye."

21 Az arisztokrata vezetés (az ún. Comité) fokozott fi21 Mályuszné Császár Edit: A főváros színházi életének megmagyarosodása (1843-1878) = Tanulmányok Budapest múltjábólXV., Bp., 1963. 453. old. gyeimet fordított az opera- és a balettműsorra. Az előbbi Hollósy Kornéliára épült, akinek szalonja az abszolutizmuskor a legkedveltebb társasági találkozóhely volt. Külföldi tartózkodása idején neves vendégművészek pótolták, mint a lengyel Luisa Lesniewska vagy a francia Anne La Grange, akik Erkel operáiban magyarul énekeltek. A vendégek száma egyébként is megnőtt: a néger Ira Aldridge, a francia tragika, Rachel, az olasz hősnő, Adelaida Ristori mellett neves táncosnőket is lehetett látni, mint a svéd Lucille Grahn vagy a spanyol Pepita da Oliva. A színház azonban - mint az egyetemes művelődéstörténetben már annyiszor - a Bach-korszakban is cenzúrázhatatlannak bizonyult. Mert be lehetett tiltani a Bánk bán-t, Schiller Ármány és szerelem című szomorújátékát, sőt be lehetett záratni átmenetileg a karzatot is; „a közönség - úgymond - éretlenebb része" mesterfokra fejlesztette a belehallás gyakorlatát, akár volt rá ok a példázatdrámák szövegében, akár nem, és csak a színészi gesztusok, hangsúlyok, azaz a színjáték nem-verbális elemei hordozták a politikai tartalmat. Egyetlen példát idézünk fel. Josef Worafka pesti rendőrfőnök 1862-ben engedélyezett egy francia vígjátékot, amelyben a szereplők egy híres emberek arcképét tartalmazó albumot lapozgatnak: „Lord Palmerston Gorcsakoff gróf - Liszt Fetenc - Viktor Emmanuel... én elvállalom, legyenek jó barátaink." Az angol és az orosz külügyminiszter, valamint Liszt nevének említése után az Ausztria ellen háborúzó piemonti