Társasélet Pesten és Budán - Budapesti Negyed 46. (2004. tél)

KERÉNYI FERENC: A színház mint társaséleti színtér

ténelmi vitézi játékait és eredeti vígjátékait (a székesfehérvári társulat), 1827/28-ban Rossini magyar nyelvű operáit és a korai magyar daljátékokat, közöttük az elsőt, Ruzitska Józseftől a Bélafutásá-t, Kotzebue említett sikerdarabja nyomán (az Erdélyországi Énekes Társaság). Ezekben az esetekben a pesti közönség magyar hányada és az alkalmi publikum - például a vásárokba érkező, olykor analfabéta nézők - az „első közönség" azonosuló érzelmi reakcióival válaszolt: így robbantak ki hazafias, nézőtéri tüntetések a Kisfaludy-előadásokon vagy így kapta meg a drámaíró legszebb „koszorúját" egy kecskeméti atyafitól, aki végigzokogta a Kemény Simon búcsújelenetét: „... hogy a fene egye meg, aki írta, az embernek csak pityeregni kell, már a fejem is fáj a sok sírásban".

9 Pest-Budán az 1812 (a Német Színház megnyitása) és 1837 (a Pesti Magyar Színház első előadása) közötti negyedszázadra esett a polgári, biedermeier színházlátogatási szokások kialakulása. A feudális nyilvánosság ideje lassan lejárt. A Napóleon fölött győzedelmes három uralkodó, az osztrák császár, az orosz cár és a porosz király (a leendő Szent Szövetség alapítói) 1814. október 25-e pesti színházlátogatása a kassza számára fekete nap: 900 forint folyt el a fogadás előkészületeire, miközben a meghívottak szabad bemenetet élveztek, a város pedig nem kártalanította a színház bérlőit.

10 A pesti polgár viszont előfizethetett kihordott színlapra (így otthon döntötte el, elmegy-e aznap este a színházba), családjával jelent meg a nézőtéren, bár nem feltétlenül azonos helyosztályon (a hölgyek zártszéket vettek, a férfiak a földszinti ülő- vagy állóhelyeket foglalták el). A romantikus sztárkultusz jegyében neves vendégművészekkel többször is megnézett egy-egy darabot; elismerését tapssal, többszöri kihívással, koszorúkkal, versezettel juttatta kifejezésre. A színházi élmény az intimszférában folytatódott: kritikák hírlapi elolvasásával, almanachok, kották és metszetek megvásárlásával. Az alakítások vitatása kocsmaasztaloknál és szalonokban egyaránt dívott; az utóbbi helyeken a zenélő óra a divatos operaáriákat játszotta. A fiatalok színészi gesztusokat és haj- meg ruhaviseletet utánoztak; a közönség egésze is felkapott egy-egy becenevet vagy szállóigét. A körülrajongott szopránénekesnőt csalogányhoz hasonlították („Nachtigall-Mink"), a Lumpazivagabundus Knierim csizmadiájának sokszor ismételgetett, de soha be nem fejezett dala („Eduard und Kunigunda") pedig a monotónia, az egyhelyben topogás szinonimájává lett. A budai Várszínház viszont, ahol zömmel drámák és kisebb igényű operák alkották a játékrendet, egyre inkább kisvárosi színházzá vált egymást jól ismerő és az újdonságokra kevéssé reagáló közönségével. 1831-ben egy P. jelű író-fordító ( — Paziazi Mihály) a Die Biene című divatlapban arról értekezett, hogy a pesti közönség háromféleképpen viszonyul a magyar színészethez: zömük (egyben mérvadó hányaduk), nemzetiségtől és társadalmi állástól függetlenül, látja a vándorszínészek 9 A vándorszínészettől a Nemzeti Színházig. S. a. r. 10 Kádár Jolán; A pesti és budai német színészet Kerényi Ferenc. Bp., 1987.121-122. old (Magyar története 1812-1847. Bp., 1923.11. old. Levelestár)