Társasélet Pesten és Budán - Budapesti Negyed 46. (2004. tél)

FÁBRI ANNA: „Eszmesúrlódások"

ben az egyén társasági érvényesülése elsősorban rajta múlik. Kalocsa Róza ezzel szemben az illem követésében egy társadalmi konstrukcióhoz, a folytonosan alakuló nemzeti középosztályhoz való tartozás kinyilvánítását tartotta a legfontosabbnak, „a művelt ízlés és tapintatos modor" alkalmazása a magán és társasági élet viszonylataiban szerinte egyszerre nemzeti és osztályérdek. Végső soron Porzót is valamiféle hazafiasság vezérelte, amikor némely patriarchális és provinciális szokást ki akart iktatni a magyar társas érintkezéséből, s helyükre „európaiakat" állítani, másokat viszont a múlt és a hagyományok tiszteletétől vezérelve megtartani; csakhogy ez a hazafiság inkább megengedő és „realista", sőt némiképp önironikus, mint követelő és patetikus (mint Kalocsa Rózáé). Mindemellett elvitathatatlan tény, hogy az 1880-as évek magyar illemirodalma az európai részeként lépett fel (s az is volt), hiszen mint korábban, ekkor is a műfaj legjobb nemzetközi teljesítményeit adaptálta, s miközben mindezzel a jó modor szabályainak nemzetköziségét hangsúlyozta, egy sok tekintetben egységes mentalitású és viselkedéskultúrájú európai középosztály kialakulásának lehetőségét is felvetette. „A leszavazott szalon" Az 1889-es év végén a kultuszminiszter felesége, Csáky Albinné Bolza Anna grófnő Salon-élet címmel feltűnést keltő cikket tett közzé A Hét című lap mutatványszámában. Az eszme, amelyet cikke megpendített, István fiának benső barátjától, a társasági és szemléleti újításokat egyaránt szorgalmazó ifjú írótól, Justh Zsigmondtól származott, ám megfogalmazását egyszerre járta át a saját meggyőződés ereje és a meggyőző erő hiánya. A kultuszminiszter- né társasági hölgyként állt az olvasók elé, egyedüli dilettánsként a lapban publikáló professzionalisták között. Cikke a fővárosi előkelő szalonélet megújítását javasolta: nyitást és közeledést. Nyitást a High Life (egyszersmind a felső bürokrácia), és közeledést a művészeti élet kiválóságai részéről, vagyis olyasmit, amit egy-két évvel ezelőtt De Gubernatis és A budapesti társaság titokzatos írója is oly nyomatékosan hiányolt. A felhívás-felajánlás azonban visszatetszést szült, a tudós- és művészemberek aligha hangolódhattak rá a grófnői érvekre, az alábbi miniszternéi érvelés pedig nemigen kelthetett mást, mint visszatetszést: „Legyen tehát, ami nincs - legyen »szaIon«-unk, mely igénytelen, szíves, igazi magyar vendéglátással tárva legyen megszokott körünk, valamint a belejutni kívánók számára egyaránt; ahol a kifáradt, nyűgét vonszoló politikus enyhet és szórakozást leljen a művész, az író más irányú, lélekfrissítő tevékenységének megbeszélésében. Ismerkedjenek meg ez utóbbiak színről-színre az állami gépezet sokat gáncsolt - általuk eszményi szempontjukból néha kissé le is nézett -, sokat meghurcolt szegény intézőivel, és meg fognak győződni, hogy e szörnyetegek nem is oly rettenetesek, van bennük valami emberi és nagyon szánni, imitt-amott meg valami megbecsülni, sőt bámulni való is."

56 56 A Hét mutatványszáma, 1899. 5. old.